„…ne terheljük meg azokat a pogányokat, akik megtérnek Istenhez…” (19)

Milyen reformáció?

Nagyon izgalmas fordulóponthoz érkezik az egyház korai története ebben a fejezetben: az a kérdés vetődik fel, hogy vajon a pogányokból lett keresztyének kötelesek-e követni és gyakorolni az ószövetségi hagyományokat? Akkor ez egyáltalán nem volt egyértelmű, sőt, erősen megoszlott a véleménye az egyház akkori vezetőinek. „Nagy vita támadt” – olvassuk a fejezet 7. versében. Tehát valószínűleg egy tekintélyes és létszámát illetőleg is jelentős csoportja a keresztyén elöljáróknak azt az álláspontot képviselte, hogy bizony, szükséges a pogányokból lett keresztyéneknek körülmetélkedni és megtartani a mózesi törvényeket.

Gondoljunk bele: ha az ő véleményük kerekedett volna felül, akkor a keresztyénség később, és talán még ma is nagymértékben hasonlítana a zsidóság mélyebben elkötelezett és a hitéletét valóban gyakorló csoportjaihoz. Ez viszont valószínűleg akadályt jelentett volna az evangélium terjedése szempontjából, mert egy kulturálisan sokkal jobban körülhatárolható, ezért egy idegenebb, nehezebben befogadható arculatot kölcsönzött volna az egyház számára.

Ezért rendkívül jelentős az, hogy az egyház akkori oszlopai, Péter apostol, Pál apostol és Jakab, a jeruzsálemi gyülekezet vezetője, az Úr Jézus féltestvére a Szentlélek vezetését megértve az ószövetségi gyakorlat mellőzése mellett érveltek a pogány-keresztyénekre nézve, és erre tettek javaslatot a tanácskozás tagjainak. Péter rámutatott, hogy az Úr Jézus kegyelme elég az üdvösséghez, nincs szükség kiegészítő vallási gyakorlatokra, még ha azok ószövetségi, tehát bibliai gyakorlatok is.

Tehát két rendkívül fontos alapelvet alkalmaznak: a központi tartalmát megőrzik az evangéliumnak, de a megélés formáit szabadon hagyják. 1500 évvel később reformátor eleink is e két alapelv mentén végezték a szolgálatukat, amikor egyrészt többek között a sola gratia (egyedül a kegyelem) és a Solus Christus (egyedül Krisztus) jelmondatokat megfogalmazták; másrészt amikor például szakítottak az akkor hagyományosnak számító kereteivel a hitélet gyakorlásának, és teljesen másképpen alakították ki az egyház arculatát akár a lelkipásztori öltözködés, akár a szakrális épületek belső elrendezése, díszítettsége, de különösen az egyházi zene egészen új alapokra helyezése által. Mivel tudjuk azt, hogy például a genfi zsoltárok dallamai a kor közismert és népszerű, vagyis populáris népénekeinek az alapját képezték, amikre aztán egyházi szövegeket írtak kiváló hívő, tudós reformátoraink.

Mi következik mindebből? -kérdezhetnénk. Nagyon egyszerű: hogy kövessük a korai egyház oszlopainak és reformátor elődeink jó példáját, vagyis kérjük a Szentlélek vezetését a Megváltó Jézustól, és nyugodt szívvel rá is hagyatkozzunk, tudva, hogy a Lélek nem fog ellentmondani az igének. Ámen.

Imádság

Drága Jézus, kérünk, vezess minket a te Szentlelked által, hogy a te igéd élő és ható lehessen valóban az életünkben! Ámen.