„…mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.” (ApCsel 15, 11)

A keresztyénség története során mindig voltak az egyházban csoportok, akik valamilyen szempontból különböztek egymástól. Nyelvi, nemzetiségi, társadalmi, anyagi, kulturális háttérbeli különbségek okozták, hogy sosem lehetett uniformizált, homogén, minden szempontból egységes közösségként tekinteni Isten nagy, lelki családjára. Ez a jelenség létezett a korai egyház életében is. A két nagy csoport tagjai akkor a zsidóság köréből és a más vallási háttérből származó, vagyis pogány keresztyének voltak. A korai egyház küzdelme és megválaszolandó kérdése volt, hogy ennek a két, sok szempontból egymástól nagymértékben eltérő csoportnak hogyan lehetne harmonikus a kapcsolata.

A zsidóság köréből származó keresztyének egy része ugyanis nagyon nehezen tudta azt feldolgozni, hogy a pogányok nem váltak automatikusan a zsidó hagyományok követőivé is, amikor Jézust kezdték követni. Ők meg voltak győződve arról, hogy az üdvösséghez szükség van a régi szövetség jelének, a körülmetélkedésnek a felvételére és a mózesi törvények betartására is. Úgy gondolhatták, hogy ez teszi teljessé a pogányokból lett keresztyének életét, mert biztosítja a folytonosságot és a kapcsolatot a két szövetség között.

És különösen érdekes, hogy az egyik legmagasabban képzett farizeus, Pál apostol érvel ez ellen. Esetleg tőle várhatnánk azt leginkább, hogy képviselje az Ószövetség legfontosabb tanításait az egyházon belül. Ehelyett rámutat, hogy az üdvösséghez egyedül Jézus kegyelmére van szükség, semmi másra. A reformátorok is erre utalnak, amikor ezeket az alapelveket fogalmazzák meg: Sola gratia (egyedül a kegyelem), Solus Christus (egyedül Krisztus). Hiszen ebben a történetben is világosan látszik, hogy semmilyen kiegészítésre nincs szükség az Úr Jézus kegyelméhez, hogy üdvözüljünk: sem a körülmetélkedésre, sem a Mózesi törvények betartására. Sem Máriára, sem a szentekre, sem a papság ószövetségi típusú áldozatbemutatására, vagy közbenjárására Isten és ember között. Hiszen Jézus az egyedüli közbenjárónk, ahogyan az 1Tim 2, 5-ben is olvassuk: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.”

Ez bizonyosodott be a pogányok megtérésének alkalmával, ahogyan Pál szavait olvassuk a fejezet 8-9. versében: „A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, ahogyan nekünk, és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket.”

Ezért Pál nem látott problémát azzal, hogy az „ők és mi” helyzet fennmarad, és nem csak egy nagy „MI” csoport jön létre. Már csak azért sem, mert a zsidó-keresztyéneket sem tiltották el a maguk ószövetségi gyakorlatától, amit a keresztyén életükkel együtt folytathattak, valószínűleg inkább a nemzeti identitásuk jeleként, és nem az üdvösséghez szükséges kiegészítésekként.

A reformáció közelében fontosak az ökumené kérdései is: megtalálni a közös alapokat, a kapcsolódási pontokat más testvéregyházakkal, de a saját identitásunk megőrzése, a ránk bízott igazságok megőrzése is hangsúlyos. Emiatt megmarad az „ők és mi” helyzet, de ez megvalósulhat szeretetben, békességben is.

Imádság

Mindenható Urunk, segíts minket, kérünk, hogy a te nagy, egyetemes családodnak, a láthatatlan egyháznak a tagjai lehessünk együtt mindazokkal, akik hisznek a te Fiad megváltói munkájában. És segíts abban, hogy a helyes, igaz, Tőled kapott, igei látásaink mellett meg tudjunk maradni az „ők és mi” típusú helyzetekben a szeretet parancsa miatt. Ámen.