„Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta, meghalt.” (59-60)

István vértanú tegnap elkezdett védőbeszédében folytatja Izrael történetének áttekintését.

István lépésenként, fokozatosan készíti elő az üzenetet, mégis egy ponton azonban hirtelen megtörik ez a hosszan, szépen, logikusan felépített érvelés. Az igehirdetés során váratlanul kilép a történelmi visszaemlékezésből, és egy szokatlan váltással a nagytanács felé fordul, és nekik szegezi a kérdést: „Ti, keménynyakú és körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek atyáitokhoz hasonlóan ti is! A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét – az igaz Jézus – Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek!

Mi történik itt? - tehetjük fel a kérdést. István talán a hallgatóság lankadó figyelmét így próbálja visszanyerni? Miért válik ilyen ellenségessé? Miért nem tapintatosabb egy kicsit? Hát nem tudja, hogy ez a fajta konfrontálás csak ront a megértésen? Ráadásul, aki egy védőbeszédben így beszél, ilyeneket mond a bíráinak, az ezekkel a mondatokkal aláírta a halálos ítéletét.

István jelenlétére, lelkiállapotára utaló feljegyzések nem ezt támasztják alá. Az előző fejezetben azt olvassuk róla, hogy kegyelemmel és erővel teljes ember. Kegyelemmel teljes - azt jelenti, hogy ott van benne az Isten kedvessége, szívélyessége, jósága, kegyelme, bölcsessége, van benne erő és tartás!

Tegnap szó volt István arcának a ragyogásáról. Arról a külső jelről, amit Isten szentségének, közelségének tudható. Ezt támasztja alá az 55.vers: Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette tekintetét és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Atya jobbja felől áll.

Úgy tűnik,István az egész tárgyalás és kivégzés alatt a Szentlélek uralma, irányítása és vezetésében maradt. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten akaratának engedve adta tovább az üzenetet. Ma emberének talán még nehezebb Istenre így gondolni, mint aki számon kér, vagy keményen szól, aki ítéletet hirdet. Isten az egyetlen, aki pontosan tudta/látta a hallgatók a felkorbácsolt indulattal teli lelkiállapotát, szívük keménységét, teljes ellenállásukat. Hiába a gondosan előkészített történet, a kapcsolódási pontok megtalálása, Isten gondviselő jelenlétének hangsúlyozása, a per - hasonlóan Jézuséhoz - el van döntve. És ezt az igazság Lelke ott, Istvánon keresztül ezt kívánja leleplezni.

Nehéz arra gondolni, hogy István hűségének az ára egy nyilvános kivégzés, a megkövezés volt. De mielőtt megrettennénk Jézus követésének következményeitől vagy számon kérnék emiatt az Urat, olvassuk el újra István utolsó perceiről készült tudósítást: 56.v Felkiáltott: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján 59.Míg kövezték Istvánt, így imádkozott:„Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” 60Majd térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!”

Míg a lincselők fülüket befogva, magukon kívül ordítoznak, István természetfeletti módon tapasztalja meg a Szentlélek közelségét, oltalmát, bántalmazói iránti szeretetét. Nem könnyű István kivégzését végig kísérni, mégis hadd bátorítson minket Isten még a halál órájában is megjelenő minden értelmet meghaladó békessége és szeretete.