„A hozzáértő emberek vezetésével elkészítették a hajlékot tíz sátorlapból: sodrott lenfonálból, kék és piros bíborból meg karmazsin fonálból, művészi módon beleszőtt kerúbokkal készítették azokat.” (8)

Egy sátor is lehet szép. Pedig mondhatnánk nyugodtan, hogy ez csak egy sátor, egy ideiglenes istentiszteleti hely, akkor miért kell itt ennyire túlzásba esni. Ha csak ideiglenes, akkor jól lesz ez úgy is. Ez a mentalitás azonban gyakran átszövi az egész gondolkodásunkat, csak éppen a minimális energiát fektetjük bele a dolgainkba, próbálunk kibúvókat találni, kifogásokat keresni arra, ami egyébként a mi feladatunk, amit nekünk kellene jól végeznünk a saját jól belátott érdekünkben. A Szent Sátor elkészítése során a legapróbb részletekre is odafigyeltek, művészi módon készült el, pedig “csak” egy sátor, ami úgyis elkopik. A népet pedig úgy kellett leállítani, hogy ne adakozzon, tovább, mert már így is több az adomány a szükségesnél.

Sokszor úgy tekintünk Istenre, mint egy ellenőrre, aki csak azt látja és veszi észre, ami a szem előtt van, így az, hogy a részletek hogyan sikerülnek nem is számít igazán. Úgyis az fontos, hogy imádkozom-e, úgyis az számít, hogy járok-e templomba, jónak látnak-e az emberek. Nem számít, hogy egyébként nem is hallgatom az igehirdetést, hogy csak úgy elmotyogok valamit az orrom alatt imádság gyanánt. Nem számít, hogy hanyagul végzem a munkámat, nem figyelek a gyerekeimre. Mindezek nem azért számítanak, mert Isten egy ellenőr, aki kínosan ügyel a részletekre, hanem azért, mert az életünk, az odafigyelésünk, az igényességünk annak a tükre, hogy mi magunk hogyan figyelünk Istenre, mi mennyire vesszük komolyan őt. Ha komolyan veszem Istent, akkor igenis számít, hogy a hímzett kérúboknak egyformák-e a szárnyai, akkor számít, hogy kiskapukat keresek-e, vagy erőn felül is dolgozom. Jézus Krisztus a végsőkig ment el érted, vállalva nem csak ennek a világnak a nehézségeit, hanem a halált is, hát mi is menjünk el a végsőkig Istenért.