„...csendesen éljetek...” (11)

Nem szoktuk a megszentelődést a csenddel összefüggésben látni. Pedig kéne. A fejezet elején arra emlékezteti Pál a gyülekezetet, hogy szentségben éljenek. Szót ejt a paráznaság, az egymás megkárosításának és megcsalásának kerüléséről. Ezt értjük: nyilvánvaló, alapvető kifejeződései a szentségnek. De hogy jön a „csendesen éljetek” a szentséghez: A csend nem hiány, a zaj vagy a hang hiánya. Ha már így gondolkodunk, akkor sokat elmond arról, mi uralja az életünket. Szabad úgy gondolnunk a csendre az apostol szavai alapján, mint a szentség medrére. Amiben kikelhet és megfoganhat mindaz, amit a hétköznapi zajok, a sok ide-oda futás mellékzöngéi elnyomnak. Hétköznapi misztika, mondhatnánk divatosan. De itt nem csak arról van szó, hogy kikapcsoljuk a tévét néhány perc erejéig, míg megtartjuk a magunk csendességét. Itt életvitelről beszél Pál, nem pedig arról, hogy „csak légy egy kissé áldott csendben”. A csendet kultiválni kell magunkban. Napról napra elnémítani azt, ami harsog bennünk és a kívül eső világból felénk áramlik, hogy hatalmat gyakoroljon felettünk és leigázzon. A csendélet nem némaság – talán a kiváltságosoknak igen –, hanem életstílus: beengedni, meghallgatni és meghallani azt, aki maga is halk és szelíd szó. „Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.” (Gyökössy Endre)

Imádság

Urunk, Istenünk, taníts minket a csendes életre, hogy megcsendüljön a csendünk és titkok tudóivá váljunk! Ámen!