„…titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben egymás iránt és mindenki iránt” (12)

Szeretetet nem lehet parancsolni. Főleg akkor, ha egy gyülekezetet nyomorúság és üldöztetés ér. Pál tudja jól, hogy azt a hiányosságot, ami a thesszalonikaiak hitében talált Timóteus visszatérte után (3,10), semmiféle emberi motivációs beszéd nem tudja betölteni. A józan észnek ellentmond, hogy szeressék egymást, különféle társadalmi osztályból jövő és nagyon más felfogású hívő társaikat. Az pedig egyenesen felháborító, hogy egy bántalmazás közepette tartsák oda a másik arcukat is azoknak, akik különféle módon kirekesztik őket és gúnyolják hitük miatt.

Az apostol a lehetetlent Istentől kéri. Egyedül az Úr képes gyarapítani és gazdagítani az emberben a fogyatkozó és egyre szegényedő szeretetet. Isten hatalma és szeretete képes hevíteni a meghidegülést és felülírni a megszokott, sok szempontból természetesnek vett zsigeri utálatot és átkozódást. Ha a hit nem ölt alakot a szeretetben a gyülekezeten belül, akkor félő, hogy égbekiáltó hiányossággal van dolgunk. A tátongó űr pedig mindig feltűnő: az a „mindenki”, akikért a thesszalonikaiak ott vannak a városban, a szeretetben meggyőzendő fél. Ami az embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges. Könyöröghetünk ma azért, hogy Isten gazdagító és gyarapító szeretete túlcsorduljon bennünk: egymás iránt és mindenki iránt.

Imádság

Urunk, növeld a mi hitünket és szeretetünket! Növeld oly magasra, hogy túllássunk a sérelmeinken! Oly szélesre, hogy a tőlünk távoliakat, a tőlünk különbözőket is átérje! Oly mélyre, hogy annak is jusson belőle, aki saját belátásunk szerint nem érdemes rá! Ámen!