„…hogy megerősítsen titeket, és bátorítson titeket…” (2)

Pál már nem bírja elviselni a bizonytalanságot arra nézve, vajon milyen következményekkel járt a közelmúltbeli üldöztetés a thesszalonikai gyülekezetben. Hogy megbízható hírt szerezzen, elküldi Timóteust, aki nagy örömére, pozitív fejleményekről számol be. Feltűnő, hogy milyen sokszor szerepel ebben a szakaszban a hit szó. Az ifjú testvér és munkatárs kifejezetten azért megy, hogy erősítse és bátorítsa a gyülekezetet. Ugyanazt a feladatot kapja, ami Jézus szerint a Szentlélek feladata lesz akkor, ha ő már fizikai valójában nem lesz közöttük. Timóteus ugyanúgy vigasztalóvá, bátorítóvá, pártfogóvá (Paraklétosz) válik a gyülekezetben, ahogyan a Lélek az egyházban.

Egyik kedves evangéliumi történetem a béna meggyógyítása, akit négy barátja a tetőt megbontva emelt le Jézushoz. Márk evangélista szerint Jézus látva a „hitüket” (a barátok hitét), „így szólt a bénához: Fiam, megbocsáttattak a te bűneid.” (Mk 2,5). A hit kölcsönösségének titkával van itt dolgunk. Olykor olyan gyenge az én hitem, hogy valaki másnak kell hordoznia engem. Máskor én válhatok azzá, aki odaviszi a megbénult testvért vagy barátot Jézushoz. Egyiknek is, másiknak is a vége bűnbocsánat és gyógyulás.

Timóteus a Lélek eszköze a thesszalonikaiak számára. Pártfogó, aki a szorongattatás, a fogyatkozó hit közepette erősít, bátorít és vigasztal. Az egyház egyik nagy csodája, hogy senki sincs egyedül, hiszen egy test tagjaiként közös hitünk van: együtt gyengül és együtt erősödik, együtt kételkedünk és együtt bizakodunk. Ki-ki az arra rászorulónak válhat a paraklétoszává abban a megpróbáltatásban, ami éppen elrendeltetett nekünk.

Imádság

Szentlélek Úr Isten, vezess bennünket az áldott jelenlétedbe, hogy megérezzük a vigasztaló és bátorító jelenléted. Tölts be bennünket az erőddel, hogy hadd legyünk mások roskadozó hitének támaszaivá! Ámen!