„Ő a feje a testnek, az egyháznak; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első.” (18)

Pál apostol meghatároz – a matematika nyelvén szólva – két szélső értéket. A megváltásnak, hitnek, a bibliai teológiának és antropológiának a Golgotán lepecsételt hiteles értékeit. A legnagyobbat nem számmal írja le, hanem ezzel a sorral: „hogy minden tekintetben ő legyen az első”. Ő, azaz Krisztus.

A legkisebb értékről pedig a Timóteushoz írt első levélben olvasunk: „Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok.” (1Tim 1,15) Ő Pál apostol, vagyis a megváltásra szoruló ember, vagyis én.

Isten azonban ezt a két szélsőértéket, valamilyen irracionális okból, amit mi csak kegyelemnek vagy szeretetnek tudunk nevezni, felcseréli. A legnagyobbat odaadja a legkisebbért. A legnagyobb felett a legkisebbek mondanak ítéletet: Bűnös! Méltó a halálra! (Mk 14,64). A legnagyobb pedig mindezek ellenére vállalja a keresztet értü(n)k, legkisebbekért: „az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,28)

Ezt a cserét Isten megtette szeretetéből, kegyelméből. A baj mindig abból fakad, amikor ezt az ember teszi meg, amikor mi tesszük meg. Amikor a legnagyobb nem Krisztus, hanem én. Amikor a „minden tekintetben ő legyen az első”-ből a minden tekintetben én legyek az első, de legalább a második - lesz.

Ez az elvesztett fókusz, ez a céltévesztés, oly sok nyomorúságot tud okozni az életünkben, gyülekezeteink és egyházunk életében is. Meggyengül a testvéri szeretet, az alázat. A szolgálat eszközei és azok uralása kerülnek a középpontba.

Pál világosan tanítja: „minden tekintetben ő legyen az első”. A levél görög szövege itt még határozottaban fogalmaz: „en pasin”, azaz mindenben. És ebben valóban minden benne van, életed egésze, minden szavad, gondolatod, cselekedeted. Imádkozzunk a hitért, amely nem inog meg abban, hogy ő az első, ő a kezdet, ő az út, ő a vég. Az Alfa és az Ómega.

Imádság

„Hát vajon hogy lehetne,

Ó, Jézus,

te drága kincs,
Hogy lelkem ne szeretne,

Holott nálad főbb jó nincs.
Csak te vagy a valóság,

Út, élet és igazság.” (245. dics. 4.v.) Ámen.