„Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt.”(4)

Mostanában, amikor találkozok valamelyik ismerősömmel, aki talán nem lát rá a mindennapjainkra és megkérdezi tőlem, hogy vagyunk, következetesen nem a „köszönöm, jól” sablonválaszt mormolom el. Mert az udvarias kérdés mögött egyre ritkább a valódi érdeklődés, törődés, közösség-vállalás. Gyakran valami egészen mást, kicsit meghökkentőt, mégis teljesen őszinte választ adok: „az életünk nagyjából egy logisztikai káosz…” Bizony értékes és érdekes következtetéseket lehet levonni az erre önkéntelenül adott, de már mindenképpen őszinte hümmögésből vagy a „mesélj, hallgatom, nagyon érdekel” válaszból.

Krisztus halála és sietős sírba tétele kétségtelenül lezárt egy fejezetet azok életében, akik hittel követték őt. A két Mária és Salomé, a Jézust követő asszonyok közül hárman hasonlóan érezhettek. Látszólag magukra maradtak, a Mester, aki kétségeiket eloszlatta, Istennel való kapcsolatukat terelgette, éhségüket csillapította, betegségeiket gyógyította, halottaikat életre keltette nincs többé. Most már nekik kell megoldani az életükben felbukkanó nehézségeket, egyedül kell megküzdeniük az akadályokkal. Illatos keneteket vásárolnak, hogy megkenjék Jézus testét, hiszen a nagypéntek sietségében, a szombat tiltó csendjében nem volt mód arra, hogy a Mesternek megadják a méltó végtisztességet. Nem is sejtik talán, hogy a végtisztesség, ami a halott mesternek szólt, valami csodálatos módon éppen az új élet kezdetévé válik. Vitték a keneteket a kezükben, vitték a gondjaikat a szívükben, cipelték a terheiket lelkük mélyén. Most ők mennek, ők akarnak tenni, nekik kell megküzdeni a sírbolt elé hengerített hatalmas kő gondjával.

Gyakran, amikor úgy érezzük, hogy az életünk kimondott vagy éppen szívünk mélyére temetett terheit egyedül kell megoldanunk, Isten már elkészítette a szabadítás örömét valahogyan úgy, ahogyan legmerészebb álmainkban sem mertük volna remélni. Az asszonyoknak elég volt csupán „felnézni”, hogy a sírbolt elé hengerített kő terhétől szabaduljanak. Elég volt belépni a sírba, hogy választ találjanak, s rémületük akaratuk és szeretetük örömhírré változzon, amit még féltek elmondani is. Nincsen itt, mert feltámadt. Minden megváltozott egy szempillantás alatt, s nem úgy, ahogyan ők hitték és érezték korábban.

Vajon amikor az életed terhét cipeled, fájdalmaidat simogatod titokban, amikor kétségek gyötörnek és bizonytalanság, el mersz-e indulni Jézushoz? Akarsz-e akkor is a közelében lenni, szolgálni neki, amikor látszólag semmit sem várhatsz Tőle, s csak a rád bízott feladatok, terhek nyomasztanak? Akkor is szereted Jézust, amikor úgy tűnik, cserbenhagyott? Az asszonyok nem azért mentek Jézus sírjához, mert vártak tőle valamit, hanem éppen azért vállalták a kenetek vásárlását, a sírkő elhengerítésének gondját, mert adni akartak neki valamit. Hálából, szeretetből, hitből mindazért, amit megtapasztalhattak a közelében. A halottnak hitt Krisztussal való mégsem találkozás mutatott rá arra, hogy sokkal többet kaptak Jézustól, mint amennyit remélni mertek valaha is. Mert az Urat valóban érdekli, hogy mi van veled, benned, körülötted. Rajtad áll, hogy mit válaszolsz, amikor találkozol vele az életed mélységeiben. Hidd el, nem a „köszönöm, jól vagyok” válaszra vár. Merj te is „felnézni”, akár a logisztikai káosz életed rohanásában is, hogy egyszerre megértsd mi az igazi életed, s abban mi a valódi feladatod.

Imádság

Mennyei Atyám! Engedd meg, hogy merjek felfelé nézni akkor is, amikor a kétség és fájdalom földre tapasztja tekintetem. Láttasd meg velem a Te igazságodat! Láttasd meg velem szabadításodat! Ámen!