„Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus, tanítványaival és elég nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ott ült az út szélén. Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: Dávid Fia! Jézus! Könyörülj rajtam!” (46-47)

Kedves testvérek!

Jézus a kor vallási törvényeinek megfelelően Galileából a Jordán völgyén keresztül éppen Jeruzsálem felé tart. Tanítványaival a páska, a húsvét ünnepére mennek a szent városba. Zarándokolnak. És ez a Jordán menti zarándokút Jerikó városán keresztül vezetett. Jerikó, a pálmák városa, a gyógyító kenetek és balzsamok városa mintegy 25 km-re van Jeruzsálemtől. Nem csak vám volt itt, ahogyan azt a Zákeus történetéből ismerjük, hanem a zarándokok számára ez volt az utolsó állomáshely, ahol megpihenhettek, ahol erőt gyűjthettek, ahol élelmet és szállást kaptak az Úr házába igyekvők. Általában Jerikóból a reggeli órákban indultak útnak a zarándokok, nagyobb csoportokba tömörülve, hiszen az előttük álló 25 km egy meglehetősen veszélyes útszakasz volt. Tele volt útonállókkal, rablókkal, ahogyan az irgalmas samaritánus történetében erről olvasunk is. Hát ezért megy a nagy sokaság, mert így volt biztonságos. És tudjátok, Jézus minden ünnepre Jerikón át érkezett Jeruzsálembe. Tehát sokszor járt itt. Ki tudja hányszor! És milyen sokszor engedték, hogy elmenjen, mintha mi sem történt volna! Az egyik kapun be, a másikon ki. És ugyan ott volt Zákeus, akiről nemrég hallottunk, akinek az élete megváltozott itt Jerikóban, aki vágyakozott Jézus után, aki felmászott arra a fügefára, és aztán akinek Isten megadta a szíve kérését, és láthatta Jézust, de immár nem úgy, mint embert, mint prófétát, hanem mint az Isten Egyszülött Fiát, aki azért jött ebbe a világba, hogy megkeresse és megtartsa azt, aki elveszett. És most eljött Jézus utolsó útja Jeruzsálembe. Jézus utoljára ment ezen az úton, a pálmák forgalmas városán át Jeruzsálembe. És nem jön többet vissza, mert következett a Nagyhét, és megfeszítették Őt a kereszten. Tehát ténylegesen is ez volt az utolsó útja Jézusnak. De a jerikóiak ezt nem tudták, testvérek! Nem tudták, hogy ez az utolsó alkalom, amikor megszólíthatnák, amikor elmondhatnák neki, hogy Jézus, bajban vagyok, romokban az életem! Könyörülj rajtam! Segíts nekem Jézus! Ez volt Jézus utolsó útja Jerikóba, és Jerikón át. És nem ismerték fel, engedték, hogy csak úgy átmenjen mellettük.

Tudjátok, ha őszintén belegondolunk, akkor szemlesütve azt állapítjuk meg magunk is, hogy valójában mi is olyanok vagyunk, mint a jerikóiak. Mert a gyülekezeti alkalmakon, az igehirdetésekben, amikor Jézus, az Ő Igéjével áthalad közöttünk, bizony nagyon sokszor hagyjuk elmenni magunk mellett. Hagyjuk Őt jönni, aztán menni, anélkül, hogy megszólítanánk. Anélkül, hogy a szívünkben feljajdulnánk. Anélkül, hogy zokogva elé zuhannánk és őszintén elmondanánk neki, hogy ebben és ebben segítségre van szükségünk.

Nem tudom, mennyi ideje hallgatod Isten drága Igéjét? Nem tudom, meg tudod-e számolni, hány igehirdetést hallottál már csak az utóbbi években? Hogy hány alkalommal vonult át Jézus a gyülekezetedben, az életedben? Vajon ma is hagyod Őt elmenni? Hagyod, hogy elmenjen, és maradsz a bajaiddal, a problémáiddal, a küzdelmeiddel egyedül, vagy megszólítod Őt, és segítségül hívod az Urat? Kiálts a szívedben Jézushoz. Ne engedd csak úgy el Őt! Mert ennek a történetnek az első és örök érvényű üzenete az, hogy ha átengeded Jézust, anélkül, hogy személyesen megszólítanád, nem fog történni semmi. Ha nem szólítod meg Jézust, nem szabadulsz meg sem a bűneidtől, sem a bajaidtól, sem pedig a vádlásoktól. Szólj neki: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!

Imádság

Drága Jézus! Áldott légy, hogy Te mindig meghallod a kiáltásomat. Köszönöm, hogy nem mész el közömbösen azok mellett, akik az út szélén ülnek. Hálát adok, hogy amikor mások elutasítanak, Te megállsz mellettem és kegyelmedben részesítesz. Hálát adok a Te irgalmadért, amely újra és újra megújít engem. Köszönöm, hogy ma is kiállthatok, Jézus könyörülj rajtam!

Bocsásd meg, hogy oly sokszor vakon ültem, és nem kerestelek. Bocsásd meg, hogy engedtem magamat megtéveszteni. Megvallom, hogy gyakran bezártam a szemem az igazság elől. Sokszor inkább a sötétséghez szoktam, mint a világosságodra vágytam. Bocsáss meg, hogy nem bíztam benned, és nem hívtalak teljes szívvel. Uram, Jézusom, irgalmazz nekem!

Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Állj meg előttem, és szólíts engem is néven, ahogy Bartimeust. Nyisd meg a lelki szemeimet, hogy lássalak Téged. Gyógyítsd meg a vakságomat és adj nekem bátorságot kiáltani akkor is, ha mások hallgatásra intenek. És ha megnyitod a szemem, add, hogy kövesselek, bárhová mész. Ámen.