„Majd ezt mondta neki Isten: Én vagyok a Mindenható Isten! Szaporodjál és sokasodjál! Nép származik tőled, sőt népek sokasága, és királyok sarjadnak ágyékodból.”

Isten öröktől fogva való, örök létező, benne nincs kezdet és nincs elmúlás, ezt már a legkisebb hittanosok is el tudják mondani. Elmondani könnyű, megérteni azonban lehetetlen, mert az ember véges, és nem hogy nem képes befogadni a végtelent, de nem képes felfogni sem azt. Sokáig az is kihívást jelentet az emberi elme számára, hogy elfogadja a föld gömbölyű, azaz ha sokáig hajózunk sem jutunk el a széléig, hanem körbe hajózunk rajta. A világűr végtelenségét azonban még a tudós elmék is legtöbbször csak hasonlatok útján próbálják megérteni. Ezért csodálatos a szentírás mert Isten szeretetének, kegyelmének végtelenségét érzékelteti az ember számára azáltal is, hogy a több ezer évvel ezelőtt élt Jákob számára már szól az az ígéret, amely ránk nézve már beteljesedett. Mikor a Szentírás az Atyák Istenéről, Ábrahám, Izsák, és Jákob Istenéről beszél az ókori ember pontosan erre a folytonosságra csodálkozik rá újból és újból. Hiszen Isten tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.

A múlandóság világában élő ember számára nem is képzelhető el ettől nagyobb vigasztalás. Hiszen könnyen lehet, hogy az a nagymama, aki először mondta nekünk: „kulcsod össze a kezed kis unokám”, már nincs velünk, de az az Isten akiben Ő reménykedett minket is elkísér egész életünkben. Könnyen lehet, hogy velünk történik valami, de Istennél akkor is biztonságban tudhatjuk szeretteinket, gyermekeinket, unokáinkat, mert Ő nem múlik el, Ő nem marad el mellőlünk, Ő nem másítja meg ígéreteit.

Legyen ez a mi reménységünk a változandóság világában, ahol az árak napról napra változnak, ahol a béke is bizonytalan, ahol nem tudjuk vajon mit hoz a holnap. A mi Urunk azonban ismeri a holnapunkat, a jövőnket, neki terve van velünk, Ő meg tud tartani a viharok a nehézségek, és a fájdalmak között is bennünket.