„Amikor meglátták őt, amint a tengeren jár, azt hitték, hogy kísértet, és felkiáltottak. Mindnyájan látták ugyanis és megrettentek. Ő azonban azonnal megszólította őket, és ezt mondta nekik: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (49-50)

Ki az?

Ki az? – találgatjuk, ha valaki kopogtat az ajtónkon. Ki lehet az?- kérdezzük, szemünkkel hunyorogva, ha valaki ránk köszön az utca túloldaláról, de nem látjuk jól és nem ismerjük fel. S van, hogy olyasvalakit sem ismerünk fel, akit egyébként „illenék”. Akiről azt gondolnánk, hogy bármikor, bárhogyan felismernénk, ezer közül is! Jézus a viharos tengeren járva közeledik a tanítványok felé. Nem ismerik fel, sőt, egyenesen „félreismerik”: kísértetnek gondolják. Ezért félnek, rettegnek. Jézus megszólítja őket, hogy megnyugodhassanak. „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Ez az „én vagyok” ugyanaz a „Vagyok”, aki Mózessel beszélt az égő csipkebokorban. Ugyanaz, akinek a szavára lett tenger és szárazföld, aki a szelet teremtette-s ha kell, meg is tudja szüntetni. Jézusban a mindenható Isten személyessé válik számunkra, ha azt mondja: „én vagyok”, a maga természetességével, magától értetődően tudjuk, kiről van szó, s ez minden körülmény között meg tud nyugtatni. (Ha telefonálok a szüleimmel, testvéreimmel, soha nem mondom a nevemet, elég köszönni, felismernek a hangomról, elég azt mondani: én vagyok!) Jézus és a tanítványai között élő közeli kapcsolat eredményezte azt, hogy a hangjáról felismerték Őt. A mi életünkben is lehet olyan vihar, amiben nem látjuk Őt, s azt hisszük, egyedül vagyunk. De attól, hogy mi nem látjuk Őt, Ő ott van, nem hagy magunkra. Bíznunk kell abban, hogy Ő lát, jön, megment! Jósága nem attól függ irántam, hogy én ismerem, hanem, hogy Ő ismer engem!

Imádság

Urunk, Neked nem lehetetlen a tenger hullámain járni, és a szívünk viharait is el tudod csendesíteni. Légy áldott ezért! Köszönjük, hogy soha nem hagysz egyedül. Kérünk, vigyázz ránk, s add, hogy biztonságban révbe érjünk Veled! Ámen!