"Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. Ő pedig a hajó hátsó részében a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar és nagy csendesség lett.”

Nagy viharokat éltünk át az elmúlt hetekben. Beleremegtünk a szél és a víz pusztító erejébe. Olyan erővel tombolt körülöttünk minden, hogy láthatóvá vált emberi erőnk végessége, a kiszolgáltatottság, tehetetlenség érzése félelemmel töltött el. Éppen úgy, mint azokat a tanítványokat ott, abban a hajóban, amelyikben Jézus aludt. Milyen éles ez a kontraszt. A háborgó természet, a félelemtől remegő ember és a teljes békességben jelenlévő Isten. Hányszor éltünk már át ehhez hasonló helyzetet. Mi a teljes reménytelenségben, kapkodva, menekülve próbáltuk menteni a menthetőt, túlélni az eseményeket, és amikor minden összeomlani látszott, végső elkeseredésünkben kiáltottunk. Elveszünk és Isten nem törődik velünk, hát hol van ilyenkor? Ott van! Éppen akkor is, és képvisel valami mást, valami nagyobbat. A teljes békességet. Kézben tartja a háborgó vihart, a kétségbeesett embert, hogy végre rácsodálkozzunk arra a hatalomra, amivel mindent helyretesz. Milyen egyszerűnek tűnik mindez akkor, amikor minden elnémul és elsimulnak a hullámok. De amíg nem jutunk el abba a csendességbe, amelyben meghalljuk az Ő szavát, csak a háborgó hullámokat és az elveszítő mélységet látjuk. Ő ma is ugyanazzal a hatalommal cselekszik, ugyanazzal az erővel szól, és mindenek engednek Neki. A bennünk dúló viharok fölött is nála találunk csendességet, mert nem hagyja, hogy elvesszünk.

Imádság

Rejts most el, a szárnyad alá, erős kézzel takarj be engem. Tenger tombol, zúg süvít a szél, te emelsz fel a vihar fölé, uralkodsz hullámok habjain, szívem nem fél, Benned remél. Ámen!