„Énók az Istennel járt,…” (22a)

A Mózes 1. könyve 4. fejezetének utolsó verse úgy hangzott, hogy „Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét”, de ez a vers nekem még szebb, mert itt arról van szó, hogy Isten elkezdett könyörülni az elveszett emberen. Megmutatta az ő szabadítását, megmutatta az ő kegyelmét, kijelentette önmagát, ahogy később az apostol mondja a levélben: abban mutatta meg Isten a hozzánk való kegyelmét, a hozzánk való szeretetét, hogy elküldte Fiát ebbe a világba. Hogy Énók Istennel járt, azt jelenti, hogy itt kezdte Isten kimutatni azt, hogy lehet vele járni. Hogy ahhoz az emberhez, aki az Édenkertben Istentől elfordult, őt megtagadta, szavára nem hallgatott, benne nem hitt, az az Isten lehajol, és ebben a kegyelmes, aláhajló szeretetben magához tudja ölelni az embert.

A Tituszhoz írt levélben olvassuk, amikor az apostol felujjong, hogy „megjelent az Isten üdvözítő kegyelme” – így jelent meg Énóknak is az Isten kegyelme, bűnbocsánata, és ebben az igében kell azt meglátnunk, hogy Isten a bűnbe esett embervilágról tényleg nem mondott le! Énók Istennel járt, mert Isten megengedte, hogy vele járjon. Vele kell járnunk, és ez csak akkor lehetséges, ha tudjuk, hogy Ő közel van. Mit jelent Istennel járni? Ezzel a kifejezéssel nem gyakran találkozunk a Szentírásban. Csak Noéról olvassuk még azt, hogy Istennel járt. Istennel járni egyszerűen azt jelenti, Isten beavat engem az Ő terveibe, közli velem szándékát, akaratát és én engedelmeskedem ennek.

Istennel járni azt jelenti, hogy én teljességgel az Ő kegyelmére vagyok utalva, Tőle függök, mindent Tőle kell várjak, mindenért Neki kell, hálát adjak. Nyilván, erre csak az alázatos ember képes; aki Istennel jár, az alázatban is jár ugyanakkor. A „járás” kifejezés is arra utal, hogy ez egy életmód, egy magatartás, egy valóságos életgyakorlatban megvalósuló, mindennapi valóság. Ezt az Újszövetségben látjuk a legvalóságosabban, amikor Jézus megszólítja a tanítványokat: kövess engem, és ők egyszerűen engedelmeskednek ennek, ezután Jézussal járnak-kelnek, mindenben Rá figyelnek, az Ő akaratát cselekszik.

Az együtt járás folytonos párbeszédet, beszélgetést is feltételez, hiszen a legjobban talán épp egy séta alkalmával tudunk valaki előtt megnyílni, ilyenkor elmondjuk egymásnak bajainkat, problémáinkat, tanácsot kérünk egymástól, igyekszünk megoldást találni kínzó kérdéseinkre. Pontosan így vagyunk mi Istennel is. Ha Vele járunk, akkor mindent bizalommal tárunk fel előtte, nincs szégyellni és takargatni valónk. Elmondjuk Neki legmélyebb titkainkat, legutálatosabb bűneinket is megvalljuk Előtte, mindazt, ami terhel, fáraszt, megszomorít.

Adja az Úr, hogy Jézussal járd utadat, megfogva a kezét egészen addig, míg be nem visz abba a mennyei hajlékba, ahol ott van Énók is! Mi nem az Énókkal való találkozást várjuk, hanem a megöletett Báránnyal, Jézus Krisztussal való dicsőséges találkozást! Ígéretünk van arra nézve, hogy „látják az ő orcáját, és éneklik a Bárány énekét”.

Járj az Úrral, mert akkor is megéri – mondta valaki –, ha nem lenne örök élet! Ha csak ez a kis nyomorult, földi életünk lenne, még akkor is megérné az Úrral járni! De így, hogy van örök élet, van üdvbizonyosság, van mennyei hajlék, van jövő, van reménység, és van feltámadás, hogyne érné meg az Úrral járni! Nem is azért tesszük, mert megéri, hanem azért, mert hálás a szívünk annak az Istennek, akinek viszont megérte odaadni az ő egyszülött Fiát a kínra és a halálra, hogy előtted megnyissa a mennyek ajtaját! Hit által lehet megragadni, ezért hittel kapaszkodj Jézus Krisztusba, a mi örökkévaló Urunkba! Ámen.