„Mert ugyan ki ehetik, és ki lehet vígan nélküle?” (25)

A napokban gondolkoztam el magamon, az elmúlt húsz évemen, amióta lelkészként itt szolgálok, amióta tart a nagy szerelem Miskolc és az itt lakó emberek iránt. A számbavétel nem a sikersztorikat érintette, mert azok mindig önmagukért beszélnek, hiszen amire Isten áldást ad, azt nem kell számolgatni, most sokkal inkább a kudarcaim kerültek terítékre. Nem azok, amikor az emberi rosszindulat és kicsinyesség tette a maga dolgát, hanem amikor egyértelműen az én mulasztásom és gyengeségem okozta egy-egy ügyben és dologban a „bukásom”. Azt kellett megállapítsam, hogy minden ilyen dologban és helyzetben volt egy pontosan és jól felismerhető közös motívum. Ezt pedig még utólag is nehéz belátni, hiszen talán ez az, amit a legnehezebben vallunk be magunknak, én is és mindenki, aki Isten felismert és valós szeretetéből él. Ez a motívum a „nélküle” vagy helyesebben „Nélküle”. Mindig akkor volt a nagy pofára esés az életemben, amikor megpróbáltam Nélküle élni, tenni, dönteni. Mert azt gondoltam majd én, mert talán szégyelltem, mert a szívem mélyén tudtam, hogy nem adná áldását rá, vagy csak azzal hessegettem el a gondolatot, hogy ezek nem is fontos dolgok, minek ide az Isten?! Ahogy öregszem és bölcsülök (habár messze még az út vége) szépen lassan be kell lássam, vagy minden dolgom Istenben zajlik, történik, él és mozdul vagy megpróbálom Nélküle, aminek az eredménye is Nélküle lesz, vagyis nem lesz és nem lehet áldás azon, amit Nélküle csinálok. Igaz ez a magánélet ilyen olyan projektjeire, meg a nagy egyházi vállalkozásokra, fizikai-lelki építkezésekre, a döntő kérdés mindig mindenben ez: Vele vagy Nélküle? Ne becsüld le az életed dolgait azt gondolva, hogy nem kell kikérned Isten tanácsát vagy ne kellene belesimulni az Ő vezetésébe. Van Bibliád, tudsz imádkozni, beszélgessetek, keresd Őt, mert semmit sem érdemes Nélküle csak Vele!