„Nyisd meg szádat a némáért, a mulandó emberek ügyéért! Nyisd meg szádat, ítélkezz igazságosan, juttasd igazához a nincstelent és a szegényt!" (8-9)

A második világháború idején, valahol Németországban, egy kis falusi templom nem messze állt egy vasútvonaltól. Az emberek minden vasárnap összegyűltek az istentiszteleten, miközben hetente többször is elsuhant ott egy vonat, amelyről borzalmas kiáltásokat lehetett hallani. A vonaton zsidókat és más foglyokat szállítottak koncentrációs táborokba. A helyiek pontosan tudták, hogy mi történik — de senki sem szólt. Féltek. Nem akartak bajt. Csak ment tovább az élet… kívülről.

A gyülekezet egy idő után már „felkészült” a vonatokra. Amikor hallották, hogy jön, elkezdték hangosabban énekelni az zsoltárokat. Ha a kiáltások felerősödtek, ők még hangosabban énekeltek. Így nem kellett „meghallaniuk”, nem kellett szembenézniük az embertelenséggel.

A kiemelt igeszakaszban egy király édesanyja tanítja a fiát. Nem arról, hogyan vezessen hadsereget vagy hogyan gyarapítsa a vagyonát — hanem arról, hogyan legyen jó ember, igazságos vezető, hogyan hallja meg az elnyomottak hangját.

Ez az igevers nemcsak uralkodóknak szól, hanem mindenkinek, aki mások fölé rendeltetett valamilyen módon: szülőként, vezetőként, tanárként, munkaadóként. De még akkor is, ha „csak” tanúi vagyunk mások szenvedésének, háttérbe szorításának.

A némák, akik nem tudják, kihez, hogyan fordulhatnának segítségért, sokszor csendben szenvednek, bezárt ajtók mögött sírnak. Ma már vannak fórumok, civil szervezetek (pl.: Kék Vonal Alapítvány, Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány) ahol segítséget lehet kérni, vagy jelezni lehet, ha családon belüli erőszakot, bántalmazást tapasztal, lát az ember.

De nem kell mindig ennyire fájdalmas, nehéz helyzetre gondolnunk. Az igazságosság, a gyengébb melletti kiállás sokszor ennyi: észreveszem azokat, akiket mások nem. Ma olyan világot élünk, hogy azok érvényesülnek, akik hangosak, akik jól eladják magukat, akik merik kinyitni a szájukat. A némák, akik nem tudnak helyezkedni, nem találják a jó szavakat, hiába hűségesek, hiába végzik jól munkájukat, kevésbé vagy egyáltalán nem tudnak érvényesülni. Gyakran leírják őket.

Isten igéje azokban arra hív, hogy szólj ott, ahol más nem mer. Védd meg azt, akinek nincs hangja, nincs befolyása. Ne csak a hangosakat hallgasd meg – figyelj a némákra is. Képviseld azokat, akiket mások elfelejtenek, kitaszítanak.

Isten arra hív, hogy mi legyünk azok, akik igazságosan ítélünk, és a gyengék pártjára állunk – még akkor is, ha ezért szembe kell mennünk a többséggel, vagy kockáztatnunk kell a jó hírnevünket. Ez nem egyszerű. De Isten az igazságosság Istene, és ha védjük a gyengéket, akkor Isten szívének megfelelően cselekszünk.

Az ige nem arra hív, hogy mindig nyilvánosan, nagy szavakkal szóljunk. De arra igen, hogy ne legyünk csendben ott, ahol a csend bűnrészesség. Hogy is mondja Babits? „mert vétkesek közt cinkos aki néma./Atyajafiáért számot ad a testvér”.

Ma nem vasúti sínek mellett állunk, de lehet, hogy egy osztályteremben, egy munkahelyi beszélgetésben, egy családi vitában vagy a közösségi médiában hallunk kiáltást és rajtunk múlik: hangosan éneklünk és befogjuk a fülünket vagy kinyitjuk a szánkat értük és mellettük.

Imádság

Igazságos és Irgalmas Istenünk! Hozzád kiáltunk most azokért, akik maguk nem tudnak kiáltani. Akiknek a hangját elnyelte a félelem, az elnyomás, a fájdalom vagy a közöny. Könyörgünk azokért, akik némaságba kényszerültek – a kiszolgáltatottakért, a bántalmazottakért, az elfelejtettekért. Uram, bocsásd meg hallgatásunkat, amikor szólnunk kellett volna. A kényelmünket, amikor közbe kellett volna lépnünk. A félelmeinket, amikor bátorságra hívtál volna, de mégsem tettünk semmit.