„Elfáradtam, Istenem! Elfáradtam, Istenem! Végem van!” (1)

„Elfáradtam, Istenem! Elfáradtam, Istenem! Végem van! Mert minden embernél tudatlanabb vagyok, nincs emberhez illő értelmem. Nem tanultam bölcsességet, és nem ismerem a Szentnek tudományát: Ki ment fel az égbe, és ki szállott le onnan? Ki szedte össze markába a szelet, ki kötötte köntösébe a vizet? Ki határozta meg az egész föld határát? Talán tudod, hogy mi a neve, vagy mi a fiának a neve? Istennek minden szava színigaz, pajzsa ő a hozzá menekülőknek.” (Péld 30, 1-5)

Sokszor hallom, hallottam mostanában: belefáradtam, elfáradtam, nem érdekel, nem bírom tovább. Ez a fajta fáradság nem a jóleső fáradság, amelyet tanulás után, vagy egy nagyobb munka után érez az ember, mert az kipihenhető. Ott érzi az ember, hogy nem hiába dolgozott, megérte munkálkodni. A lelki, mentális fáradság azonban teljesen lebéníthatja az embert.

Sokan mondják: belefáradtam a félelembe, a bizonytalanságba. Annyi rossz hírt hall az ember, olyan kiszámíthatatlan lett az élet. Belefáradtam a sikertelenségbe, a mókuskerékbe, nélkülözésbe, a terhekbe, az elismerés, a szeretet hiányába, hogy akármit csinálok, semmi nem jó. Bele lehet fáradni a másik emberbe is. Amikor nem is a saját életem terhét nem bírom már, hanem a másikét. A mellettem lévőnek a megoldatlan dolgai, vagy a kapcsolatunk megoldatlan dolgai nem hagynak nyugodni. És nyilván, ha valami huzamosabb ideig áll fenn, akkor jön a fásultság, a keserűség, a kiégés, súlyos esetben a depresszió.

Ezt a letargiát, letaglózó erőtlenséget, fáradságot éli meg Ágúr is, ennek a szakasznak a megírója. Az ő fáradságának az oka a tehetetlenség. Kereste, tanulta, kutatta, fáradozott, munkálkodott az Istennél fellelhető bölcsesség megszerzéséért, de minél többet járt utána, minél inkább elmélyült a tanulmányozásában, annál inkább érezte: mennyire keveset is tud ő. Akármennyit is gyötörné magát, akkor sem tudná Isten minden titkát kikutatni. Így aztán fáradtan sóhajt fel: „Minden embernél tudatlanabb vagyok, nincs emberhez illő értelmem.”

Teremtményi létünkből fakad, hogy vannak korlátaink. Nem tudunk mindent megoldani. Nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap, nem látunk bele a másik fejébe, szívébe. Megszülettünk egy adott genetikai állománnyal, fizikai teherbírással, testi adottsággal. Megszülettünk egy adott családban, adott közösségben, adott körülmények között, ezeket egyikőnk sem választhatja meg. És ki lehet törni ezek közül, sok mindent meg tud változtatni az ember, feszegetheti saját határait, ugyanakkor egyszerűen nem tudjuk az életünk minden területét uralni, bárhogy szeretnénk is. Éppen ezért ostobaság mindenhatót játszani, vagy arra törekedni.

A lelki egészséggel foglalkozó szakirodalmak éppen ezért ajánlják, hogy mérhető, elérhető és időhöz kötött célokat tűzzünk ki. Mert a túl nagy célok, feladatok alááshatják önbecsülésünket, megroppanthatják motivációnkat, a cselekvés halogatásához, vagy állandó frusztrációhoz vezethetnek, hiszen megvalósíthatatlanok. Ha pedig mindig biztonsági játékot játszunk, túlságosan kicsi célokat tűzünk ki magunk elé, az unalomhoz, a fejlődés hiányához, állandó elégedetlenséghez, megrekedéshez vezetnek. Sokszor lenne szükségünk arra, hogy imádkozzunk Assisi Ferenc szavaival:

Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni. Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Mi sokszor vállalunk magunkra olyan terheket, amelyek feleslegesek. Égetjük magunkat, családunk békességét, életünket úgy, hogy hiábavaló, csak éppen nem ismerjük fel. Máskor meg nem merünk lépni, változtatni, küzdeni.

Ugyanakkor a fáradtság, amely rátelepedik az ember lelkére, ajtó lehet. Kapu, amely Isten felé vezeti az embert. Mert a kimerültségben egyszer csak ráébredünk: hogy nem mi vagyunk a világ középpontja, mi nem tudunk mindent megoldani. De van valaki, aki viszont képes rá!

„Istennek minden szava színigaz, pajzsa Ő a hozzá menekülőknek.” – Vagyis a gyógyulás, a fáradságból való felépülés nem önmagadban van. Nem a teljesítményedben. Nem abban, hogy egyszer majd még erősebb leszel, még sikeresebb, gazdagabb, elismertebb, okosabb, képzettebb. A gyógyulás, a fellélegzés Istennél van.

„Ki ment fel az égbe, és ki szállott le onnan?”…„Talán tudod, mi a neve? Vagy mi a Fiának a neve?” Ez az ige – hosszú évszázadokkal Jézus születése előtt – rejtetten, de világosan mutat a Megváltóra. Ő az, aki felment az égbe – és alászállt közénk. Ő az, aki kezében tartja a világot – és közben lábával poros utakon járt, velünk együtt. És ismered a fiú nevét. A Fiú neve: Jézus. És az Ő neve azt jelenti: Szabadító.

Igénkben az imádkozó kimondja lelki fáradságának okait őszintén. A bölcs ember nem csapja be önmagát, nem szégyelli, nem titkolja el a gyengeségét Isten előtt sem. Merjük hát kimondani, hogy gyakran belefáradunk dolgainkba, s merjük az okokat konkrétan nevén nevezni. Ugyanakkor jó lenne, ha mindezeken túl meglátnánk: nem vagyunk magunkra hagyva. Jézus magához hív bennünket:. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve – és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28) Ámen.

Imádság

Mennyei Atyám!

Megvallom, időről-időre elfáradok. Nem csak testben, de lélekben is. Elfáradok a bizonytalanságban, az állandó alkalmazkodásban, a megfelelni akarásban. Elfáradok a próbálkozásban, hogy jobb legyek, erősebb, kiegyensúlyozottabb – és sokszor csak azt érzem, kevés vagyok.

Köszönöm Jézus, hogy Te hívsz magadhoz, aki érted, hogy mit is jelent elfáradni. Hát itt vagyok, Uram. Nem bizonyítani akarok, csak megpihenni. Köszönöm, hogy Te nem a teljesítményemet nézed. Nem a sikereimet, nem az elért céljaimat, nem a kifelé mutatott erőt. Te a szívem mélyére látsz, és nem riadsz vissza attól, amit ott találsz. Újíts meg engem kérlek! Ámen