„Ahogyan a kutya visszatér okádására, úgy ismétli meg bolondságát az ostoba.” (Péld 26, 11)

A teológia első évén bibliaismeret vizsgára készülve a Példabeszédek könyvéből, az úgynevezett átokzsoltárokból, de máshonnan is élvezettel szemezgettük a fentiekhez hasonló nyers, szókimondó, az ember érzékenységét megzavaró, kicsit groteszk kijelentéseket. Emlékszem, ahogy ültünk a jegyzetek felett, s igyekeztünk egymást túllicitálva hozni a példákat, s jókat nevettünk az újabb és újabb bedobott idézeteken. De ha ma elolvassuk ezt a verset tudunk-e nevetni?

Neked mi volt az első benyomásod, amikor elolvastad? Meghökkentél? Lelki szemeid előtt lejátszottad a jelenetet? Undort keltett? Nem kelt valami hasonló lelkiismeret-furdalást, önundort az újra és újra megismételt bűn? Nem ismerős ez az érzés?

Sokszor nem is saját hibáinkhoz térünk vissza, hanem azokhoz a mintákhoz, amiket „örököltünk”. Láttad szüleid elrontott döntéseit, hallottad a ki nem mondott sérelmeket, láttad, ahogy tönkrement a házasságuk, vagy ahogy felőrlődtek az élet gondjai között, és azt mondtad magadban: én más leszek. Én nem leszek ilyen. Én másként fogom élni az életem. Másként oldom meg a problémákat. Aztán eltelt húsz év – és ugyanazokat a mondatokat hallod vissza… a saját szádból. Ugyanazokat a köröket futod. Ez nem átok vagy sors, hanem mintakövetés, amelytől belül sokszor szenvedünk, és nem találjuk a kiutat.

És ott vannak saját visszatérő bűneink. Az ember megfogadja: „ilyet soha többet nem teszek”, „megváltozom”. És akkor komolyan is gondolja. Aztán eltelik egy kis idő, jön a felejtés, s a fogadalom megváltozik: „csak most utoljára”. S aztán már megint benne van az ember. Már megint túlköltekeztem, már megint halogattam valamit, már megint kifogásokat gyártok, már megint kimondtam valamit, amit nem kellett volna, már megint feleslegesen rágódom, őrlődöm valamin, már megint visszacsúsztam a függőségbe… Persze, amikor ismét elköveti az ember az ismerős hibát, akkor rövidtávon jön a megkönnyebbülés, az otthonosság érzése, de hosszú távon csak tönkre teszi magát az ember.

Az ostobaság nem az, hogy hibázunk – hanem az, hogy nem tanulunk belőle. Hogy újra és újra visszatérünk. Mintha nem tudnánk másként élni.

Miért engedi Isten, hogy ennyiszer elbukjunk? Miért nem véd meg attól, hogy elérjük a saját határainkat?

Az Úr sokszor enged bennünket erőnk, tehetségünk végére járni, saját fejünk után menni, hagyja, hogy saját bűneink következményei utolérjenek bennünket. Nem azért enged sötét éjszakát ránk, mert ebben örömét leli. Nem azért engedi, hogy erőnk legvégére érjünk, hogy feladjuk, hanem azért, hogy meglássuk, észrevegyük: egyedül nem megy. S továbblépjünk az Úr felé: belőlem ennyi tellett, de „ha Isten segít, a kőfalon is átugrom” (Zsolt 18,30).

Nem én, hanem Isten tesz hatalmas dolgokat. Nem én szabadítottam meg magam, mert én azt hittem: ebből nem lehet talpra állni, ezt nem lehet kibírni, itt nem lehet újat kezdeni és mégis itt vagyok. Nem én tartottam meg magam, mert én azt éreztem, hogy elfogyott az erőm és mégis megmaradtam. Nem én építettem egyedül újat a romokon, mert én akárhogy megfogadtam, csak mindig visszacsúsztam. Isten kezdett velem újat, az Úr tartott, szabadított meg engem.

Ez az ige kemény képet mutat rólunk. Nem finomkodik. Nem szépít. Nem bagatellizálja a bűnt, hanem felráz. Hogy kérdezni kezdjek: Mi az, amiben újra és újra elbukom? Felismerem-e a saját ostobaságomat? Kérek-e igazán segítséget visszatérő vétkemben, vagy inkább megmagyarázom, elfedem, megszokom?

Van remény. Mert nem vagyok egyedül. A kör, amit százszor újrajártam, Krisztusban megtörhető. „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17)

Imádság

Uram!

Hányszor ígértem már, hogy más leszek, hányszor mondtam: „soha többé”, és mégis visszatértem a hibához, a bűnhöz, az önálltatáshoz. Úgy szégyellem, Uram. Úgy fáj, hogy már megint ugyanott vagyok, ahonnan már annyiszor indultam újrakezdeni.

Kérlek, nyisd fel a szemem, hogy ne áltassam magam, ne mentegetőzzem, hanem valóban lássam: nélküled nem tudok szabad lenni. Adj nemcsak új fogadalmakat, hanem – Jézus Krisztus által, aki mindig újrakezd velem – új szívet is. Ámen