„Ha éhezik, aki gyűlöl téged, adj neki kenyeret, és ha szomjazik, adj neki vizet, mert parazsat gyűjtesz a fejére, az Úr pedig visszafizeti, amit adtál.” (21-22)

1863 és 1891 között dúlt két család között egy hírhedté váló vita, amelynek – bár több oka is volt – a kiinduló pontja talán mégis egy disznó tulajdonjogi kérdésére vezethető vissza. Merthogy történt egyszer, hogy Randolph McCoy azt állította, hogy az egyik disznaját Floyd Hatfield ellopta. A vitát bíróság elé vitték, ahol a tanúk és az esküdtek egy része a módosabb család, Hatfield pártján állt. A bíróság végül a javukra döntött, amit a McCoy család igazságtalannak tartott, ezért a tanúskodó Bill Statont meggyilkolták, amit a Hatfield család nem hagyott szó nélkül, amit a McCoy család nem tűrhetett el. Ezt aztán a Hatfield család megbosszulta, mire válaszként… A vita majd három évtizedig tartott. Az áldozatok számát 13-20 fő közé teszik (köztük két gyermek), 8 fő életfogytiglani börtönbüntetést kapott, egyet pedig kivégeztek.

Milyen ostobaság! - mondod. Megérte egy disznó miatt? – kérdezed. De hiába hoztam időben és térben tőlünk távol eső példát, hogy milyen gyilkos dolog, ha a rosszra, a bántásra, a sértésre ugyanezekkel válaszolunk, valójában sokszor ugyanezt játsszuk pepitában. Ha egy kicsit megerőltetjük magunkat, tudnánk szép hazánkból, megyénkből, településünkről, gyülekezetünkből is példát hozni. Sőt félő, hogy még addig sem kell menni. Elég körbenézni a családon belül. Merthogy a legnagyobb fájdalmat, bántást éppen azok képesek okozni nekünk, akik a legközelebb állnak hozzánk. S bizony kérdés, hogyan válaszolunk ezekre? Mi a mi bevett stratégiánk, ha valaki megbánt minket?

Sokszor erővel válaszolunk önféltésből vagy a düh miatt, s visszatámadunk: miért én engedjek? Mindig én hagyjam magam? Hol van az én becsületem, önérzetem, igazam? S jön az indulatos visszavágás, a szóbeli vagy fizikai agresszió, a másik lejáratása, a lehetőségek adta bosszúállás, csakhogy a másiknak fájdalmat okozzon az ember. Igyekszik lehetőleg nagyobbat „ütni”, csakhogy elvegye a másiknak a kedvét a további támadástól.

De lehet, hogy „csak” passzív agresszióval válaszol az ember. Olvastam valahol, hogy úgy büntette egy feleség a férjét, ha megharagudott rá, hogy egy szót sem szólt hozzá. Három hét volt a rekordja, amire ő nagyon büszke volt, a másik számára viszont lélekölő volt ez a három hét teljes ridegségben. De ismerős lehet ez más formában: nem állok bosszút a másikon, de nem állok vele szóba sem! Ha szembejön velem, kikerülöm, elfordítom a fejem, nem köszönök neki. Szándékosan levegőnek nézem, figyelem nélkül hagyom.

Néha falakat emelünk, érzelmi, fizikai távolságtartásra törekszünk, mert úgy érezzük, hogy csak így védhetjük meg magunkat, így menekülhetünk meg attól, hogy a másik fájdalmat okozzon nekünk, mert másként nem lehet kibírni.

És igen, van a teljes megadás, amikor behódolunk a másiknak, csak nehogy elveszítsük a másik szeretetét, vagy nehogy még több bántást zúdítsunk a nyakunkba. Marad a saját érzelmeink elfojtása, a sértés, bántás, sérelem tagadása („nem is volt olyan nagy dolog”) vagy éppen önmagunk hibáztatása („biztos én voltam a hibás”).

Ha egyszer-egyszer valaki megbánt, megsért, azzal még csak-csak tudunk megbocsátó módon viselkedni, de ha gyűlöl, akkor az ő gyűlölete, megvetése, szeretetlensége minket is beszippant, a lerángat a maga szintjére.

Ugyanakkor hadd kérdezzem meg: ha gonoszságra gonoszsággal válaszolsz, abból támad –e szeretet? Láttál-e már olyat, hogy sértésre valaki válogatott viszontsértéssekkel, lejárató pletykával, stb… válaszolt és annak szívbéli megbocsátás lett a vége? A keserűt még több keserűvel meg lehet édesíteni? A sebet még több ütéssel lehet –e gyógyítani?

Nem. Éppen ezért Isten valami egészen más utat ajánl: „Ha éhezik, aki gyűlöl téged, adj neki kenyeret, és ha szomjazik, adj neki vizet, mert parazsat gyűjtesz a fejére, az Úr pedig visszafizeti, amit adtál.” Nem egymás „ölését”, nem elfojtást, nem behódolást, hanem ellentámadást javasol.

A mégis szeretet, a mégis megbocsátás, a mégis emberségesnek maradás útját ajánlja az Isten. Bár ő szeretetlen, én mégis szeretettel fordulok felé. Bár ő haragot tart, én mégis megbocsátok. Bár ő gyűlöl, én mégis emberségesen fordulok felé.

Azt mondtam, hogy mi általában erőre, erővel válaszolunk. De minél többet gondolkodom a dolgon, annál inkább megbizonyosodom abban, hogy ehhez az úthoz kell a legeslegtöbb erő, mert itt legfőképpen saját magunkat kell legyőznünk: megbocsátó, szerető kezet nyújtani, simogatni ott, ahol reflexszerűen visszaütne az ember.

Ehhez kell a legtöbb erő, mert ez az út sokszor csalódással, önfeladással van kikövezve – mégis szeretni, mégis hűségesnek maradni, mégis tovább imádkozni, mégis tovább hordozni a terheket, mégis helyben maradni úgy, hogy lehet, hogy a másik észre sem veszi fáradozásodat. De nincs más út, mert csak ebből támadhat viszontszeretet (igen, jól hallod, a viszonzás nagyon bizonytalan).

Ez az Isten velünk szemben alkalmazott programja is. Megbocsát, érdem nélkül. Szeret, anélkül hogy igazán viszonoznánk. Törődik velünk, sokkal jobban, mint ahogy mi megköszönjük, egyáltalán észrevesszük, s nem kérdezi sértődötten, hogy „hol vagyok én?”

Ez volt Jézus útja is, amely az Ő esetében a magányba, az önátadásba, a keresztre vezetett. És mégis végigjárta. Hogy hátha…hátha (igen, jól hallod, ez elég bizonytalan) a mi megkeményedett, haragvó, saját igazságunkért üvöltő, saját jussunkat követelő szívünket magához szeretgeti, magához vonzza, magához édesgeti a maga túlcsorduló szeretetével.

Imádság

Uram, Istenem!

Taníts meg szeretni ott is, ahol gyűlölet fogad. Adj erőt kenyérrel kínálni azt, aki elfordítja tőlem az arcát. Add, hogy ne a sérelem, hanem a Te kegyelmed formálja a válaszaimat.
Hadd győzzem le önmagam – indulatomat, félelmemet, önigazságomat – és hadd valósítsam meg tetteimmel, szavaimmal a megbocsátást és az emberségességet. Mert Te is így szerettél – nem érdem szerint, hanem „mégis”.

Ámen