„meghalt.” (46)

Szörnyű lehetett az a pillanat. A sötét ég, az elhomályosult nap, a súlyos kárpit szakadása, és egy ordító ember hangja. Minden jel égen és földön egyetlen irányba mutat: itt, ebben a kivégzésben valami jelentőségteljes történt. Sem a körülálló zsidók, sem pedig a pogány kivégzőosztag tagjai nem áltathatták magukat azzal, hogy érzékeik pusztán becsapnák őket. Látták, hallották, átélték, hogy a természet összes ható erejével hirtelenjében reagált erre a halálesetre. Csak elképzelésünk lehet arra nézve, hogyan állhatott meg a pillanat, és abban a pillanatban minden emberi életfunkció egyszerre. A szívdobbanás kimaradása után jönnek az első reakciók. Egy pogány katona lesz a megváltás első hírnökévé. Felismeri a nem hétköznapi események mögötti értelmet és igazságot, dicsőíti az Istent, és elsőként tesz bizonyságot róla, hogy a megcsúfolt názáreti ács halála igazságtalan szenvedés volt. Egy másik evangéliumban még konkrétabban hangzik a szó: Isten Fia volt. A tömeg hirtelen észhez tér, megkapta, amit óhajtott, és most ráeszmél véres és halált okozó indulatára. Mellét veri és hazatér. Maradnak a távolban álló, mindeddig tehetetlennek látszó ismerősök, tanítványok, asszonyok.

Jézus szenvedésére és halálára mindenki reagál. Már-már azt merem mondani: reagálnia kell. Itt nincsenek passzív szereplők. Mindenkihez kapcsolódik valamilyen ige: dicsőítés, mellverés, hazatérés vagy szemlélés. Mert emellett az esemény mellett senki nem mehet el szó nélkül. Van, aki sír. Van, aki hallgat. Van, aki jajgat. Nagypéntek napján mi magunk is szembe kerülünk ezzel a halállal. Őszinte szemlélésünk és válaszunk pedig leleplez bennünket – és ez jó hír! Unalmasnak is tarthatjuk, közömbösnek, értelmetlennek, távolinak, vagy éppen ellenkezőleg. Azt hiszem, a kereszt árnyékában a legrosszabb, amit tehetünk, ha folytatjuk hazugságunkat. Lehetetlen vállalkozás, mert ez a két egymásra fektetett fadarab, és a rajta függő Jézus látványa megfoszt bennünket maszkjainktól. Még a fásultságtól is, ha elég sokáig alámerülünk a szemlélésébe. Nem tudni, mi lett végül a sorsa ennek a katonának, a hazatérő tömeg egyes embereinek vagy a névtelen tanítványoknak. De mindegyikük ott volt, és mindegyikükből kiváltott valamit ez a történés. Mert mindegyikükért meghalt. Talán érdemes ezen a napon visszahelyezni magunkat abba a sötét órába, hogy nyilvánvalóvá váljon saját magunk számára is, mit jelent ez a rövid szó, „meghalt”, a saját életünkre nézve.

Imádság

„Isten ártatlan Báránya, méltó vagy, hogy végy áldást. Mert érdemed azt kívánja, végy tőlünk hálaadást! Végy örök dicsőséget, hatalmat, tisztességet, mert értünk megölettél, Atyádnak eleget tettél.” Ámen. (360. dicséret, 13. vers)