„…megragadtak egy bizonyos cirénei Simont, aki a mezőről jött, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után.” (26)

A semmiből tűnik fel ez a korábban nem is említett szereplő. „Egy bizonyos cirénei Simon.” Lukács semmit nem árul el róla keresztnevén és származásán kívül. „Egy bizonyos”, vagyis: valaki, xy – mondhatnánk, bárki, teljességgel helyettesíthető karakter, akinek a szerepe, az az egy versnyi jelenet mégis megkerülhetetlen az evangéliumi elbeszélésben.

Nem csekély zavart okozott ennek a férfiúnak a feltűnése az első századok keresztyén magyarázói között. Ha ez a férfi Jézus helyett hordozza a megváltás kézzel fogható szimbólumát, vajon nem válik-e kevésbé hathatóssá az az áldozat, amit Krisztus elszenvedett az emberiségért – faggatták magukat és a szöveget is a magyarázók. A számunkra talán szőrszálhasogatónak tűnő dilemma mögött valós aggály húzódik meg: a Golgotára vezető úton minden egyes lépésnek súlya és értelme van, a keserű pohár egészét pedig az utolsó cseppig ki kellett innia a Megváltónak, hogy a bennünk lévő keserűség teljessége eltűnhessen. „Egy bizonyos” alak helyettes, tehermentesítő keresztcipelése azzal fenyegethet, hogy ez a tökéletes szenvedés mégsem volt tökéletes. Az atyák magyarázatai ugyanakkor rávilágítanak arra, hogy semmiféle zavarnak nem szabad utat nyitnunk, amikor erről a Simonról olvasunk. Mivel Krisztus az emberi természetet magára vette, valójában akkor is ő viszi a keresztet, ha történetesen az a cirénei férfi vállát nyomja.

Máris a titkok mezején járunk, ami feloldja az elbeszélésben felbukkanó töréseket. Emlékezhetünk ugyanis a követésre hívás alaptételére: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja” (Mt 16,24-25). A mezőről jött idegen, aki talán gyanútlanul tartott vissza jeruzsálemi szállására, hirtelenjében a megváltás nagy történetében találja magát. Rátalál a kegyelem, és saját szabadulásának keresztjét kezdi el hordozni. Azon a napon elveszti az életét, megszűnik „egy bizonyos cirénei Simon” lenni, mert benne és vele együtt Krisztus hordozza a megváltás zálogát. Többé már nem ő él, hanem Krisztus él benne.

Gyakran hangzik el, hogy a „Feszítsd meg!”-et kiáltók tömegében mi magunk is ott voltunk, és mi magunk is megfeszíttettük Jézust. Ritkábban hangzik el, hogy cirénei Simonban mindegyikünk képviselőre talált, s így Krisztus keresztjét együtt hordozzuk, együtt megyünk utána. A követés a Golgota hegyére visz, hogy vele együtt feszíttessünk meg és haljunk meg (Róm 6,4-7), hogy vele együtt új életre keljünk. Én hordom a Krisztus keresztjét, vagy Krisztus hordja bennem az Ő keresztjét? Igen és igen: a megváltás kölcsönhatásában elválaszthatatlanul összefonódik az én egyéni sorsom az övével.

Imádkozás

Jézus Krisztus, hálát adunk neked azért, hogy keresztjeinket nem egyedül kell hordoznunk. Köszönjük, hogy bennünk élsz, és minden fájdalmunkat és szenvedésünket te hordozod bennünk! Kérünk, segíts naponként ennek tudatában, hálaadással élni ezen a világon! Ámen.