„Azok ugyanis mind a feleslegükből dobtak az áldozati ajándékokhoz, ő azonban szegénységéből mindent beledobott, amije volt, az egész vagyonát.” (4)

Jézus ül a Templom lépcsőjén, és látja, ahogy az udvaron elhelyezett tizenhárom, trombita formájú perselybe dobálják adományaikat az arra elhaladó zarándokok, férfiak és nők. Nagy a morajlás és a nyüzsgés. A tömegben van, aki kihúzza magát, és büszkén, látványosan csörrenti meg az adakozásra szánt nagy összeget. Sóvárogva fürkészi az elismerő tekinteteket. Aztán hazamegy, és semmi hiányát nem fogja érezni annak, hogy adott. Mai Igénkben szereplő özvegyasszony csendben, lehajtott fejjel halad el a persely előtt. Nem számol, nem latolgat, odaadja mindenét, amije csak van. Pedig az nagyon kevés. Szinte semmi. Nem tudja, mit fog enni holnap vagy holnapután, de bízik. Isten gondoskodik majd róla. Két fillérével a szívét és hitét is Isten kezébe teszi. Nem marad semmije, csak a hite.

Sok mindent meg kell tanulnunk 2025-ben ettől az özvegyasszonytól! Néha szeretnénk ezt a történetet csak jelképesen értelmezni, de kétségbevonhatatlanul szól arról is, hogy viszonyulunk az anyagiakhoz. Az adakozás sosem csak anyagi lehetőségeinktől, hanem az Istennel való kapcsolatunktól is függ! Akit szeretek, annak szívesen adok, annak adni akarok, mert ki akarom fejezni így is, mennyire fontos számomra. A szívből jövő adakozás sokszor fáj, lemondással jár, mert nekem érezhetően kevesebb marad. Vajon tudunk-e így adakozni? Igent mondani a lemondásra, a hiányra, a kényelmetlenségre? Gyülekezeteinkben annyi hasznos és szükséges szolgálat, misszió akad el, mert félünk a feleslegnél többet adni. Tekintsünk adakozásunkban is Krisztusra, aki értünk mindenről lemondott, hogy „minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jócselekedetre.” (2Kor 9,8.)

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, nyisd meg a szívünk, hogy adományainkkal tudjuk a Te ügyed támogatni! Ámen