„Meg van írva: És az én házam imádság háza lesz, ti pedig rablók barlangjává tettétek.” (46)

Közelebbről is látjuk annak a helynek a legfontosabb részét, amelyet Jézus a szemközti hegyoldalról megpillantva megsiratott. A jeruzsálemi templomot, értve alatta annak a különböző udvarait is, melyre szent helyként tekintettek. Szent, mert Istennek szentelték, hogy ott sajátosan is az ő jelenléte határozzon meg mindent. Ő szólhasson, mert rá figyelnek, neki szóljon az áldozat, őt dicsőítse az ének, s ahonnan az ő szentségével betelve, közösségben megerősödve lehet tovább indulni a hétköznapi élet feladataira. A szent sátornak, a templom mintájának az építését Isten maga így indokolta: „Készítsenek nekem szentélyt, hogy köztük lakjam.” (2Móz 25,8) Isten a találkozás és a közösség lehetőségét kínálta fel a templomban: a menny és a föld, Isten és ember találkozásáét. Ahol ezt felismeri az ember, ott a legtermészetesebb módon hálás imádattal borul le az előtt, aki így szerette őt.

Bár egészen biztosan sok így imádkozó embert is látott Jézus a templomban, a kép, amely az ő szemei előtt kibomlik mégis egészen más. Az, amire Isten ugyanezekkel a szavakkal már Jeremiáson keresztül is rékérdezett: „Vajon rablók barlangjának nézitek azt a helyet, amelyet az én nevemről neveztek el?” (Jer 7,11) A rablók barlangja nem a közösség, hanem az elrejtőzés helye. A lopott és megtartani kívánt holmival való elrejtőzés helye. Szomorú módon így látja Jézus azt, ami most a templomban zajlik. A kegyes külső csak arra szolgál, hogy eltakarja Isten elől azt, amit nem akarják, hogy lássa, leleplezze, amiről nem akarnak vele beszélni. Eltakarja Istent, akivel nem akarnak ténylegesen találkozni.

Pedig, ha valamikor, most lehet igazán ez a hely az imádság háza. Hiszen Isten nemcsak felhő formájában töltötte be, mint annak idején, hanem emberi testet öltve van jelen. Jézusban készítgeti, hogy ez a hajlék igazán az legyen, amire Ő szánta: a szabadulás helye, az imádság, az Isten előtt való boldog leborulás háza. Úgy, ahogy néhány nappal korábban egy leprából meggyógyult samáriai tette, aki felismerte, hogy Jézusban Istennel találkozott: „Amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és hangosan dicsőítette az Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki.” (Lk 17,15-16)

„… az én házam imádság háza lesz …” Jézus így fáradozik ezen. A mi felelősségünk, hogy ezt a helyet, lehetőséget mire használjuk.

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Segíts a böjtben odáig jutnom, hogy életem helyszíve, ahova hozzám jöttél, imádatod helyévé legyen. Ámen