„Jöjj, és kövess engem!” (Lk 18,22)

Jézus elevenébe talál az ifjúnak. Annyi mindent megtett már, annyi parancsot betartott, olyan jó úton haladt. Mégis tud olyat mondani Jézus, amivel nehéz szembenéznie. Mindannyiunknak meglenne a gyenge pontja, amit nehezen tudnánk elengedni. Mindenkiben ott van a ragaszkodás valamihez, ami talán pont abban az utolsó lépésben akadályozza meg, ami teljes önátadást eredményez, ami teljes bizalmat ad az Istennek. Ami talán különösen is érvényes a mai életvitelünkre, hiszen annyi minden hív bennünket, annyi helyhez, dologhoz kötődünk, annyi mindent csinálunk egyszerre, de talán pont ez akadályoz meg bennünket, hogy teljes életünket egy valaminek, egy valakinek szenteljük. Mire hívott el engem az Isten? Ez az egyik nagy kérdésünk az Isten akaratának kutatása során. Azt gondolom, ezt a kérdést nem is egyszer kell feltennünk az életünk során. Új élethelyzetek, változások, bennünk zajló folyamatok alakítanak minket, így előfordulhat, hogy életünk egy-egy pontján új, az eddigitől akár merőben eltérő választ kapunk kérdésünkre. Lehet, hogy egészen újat készít, lehet, hogy éppen ki akar mozdítani a komfortzónánkból. Lehet, hogy volt olyan életszakaszunk, amiben megtaláltuk a helyünket, át tudtuk adni magunkat teljesen az Isten rendelésének, de talán nem vesszük észre, hogy már máshová hív. Lehet, hogy nagyon ragaszkodunk valamihez, amit már el kellene engednünk, lehet, hogy most ez ugyanúgy az elevenünkbe vág, mint a gazdag ifjúnak. Figyeljünk rá, halljuk meg a hívását: Jöjj, és kövess engem!

Imádság

Uram! Úgy érzem annyi mindent megtettem már érted, annyi mindent megtettem, hogy elnyerjem az örök életet! Mégis vannak még szálak, amelyek máshová húznak, amelyek távol tartanak. S olyan nehéz tőlük megszabadulnom, olyan nehéz meghallanom, hogy mire hívsz el. De szeretnélek téged szolgálni, szeretnélek téged követni; kérlek, könyörülj rajtam!

„Köt még a földi jó, a bűn, a földi örvény, S tehozzád bűnömért, lásd, el nem juthatok. A béklyó súlya nyom, levetném, összetörném, De lelkem gyenge még, s jaj, összeroskadok. Más nem tanít meg rá, csak égi bölcsességed, Hogy bölcsen bízzak és szolgáljak úgy neked. Mit érek nélküled? Add, hogy imádva téged, Bús, gyarló bűnös én, hadd légyek gyermeked.” (Református énekeskönyv 445. dicséret; 21-es református énekeskönyv 720. dicséret.)