De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön? (8)

Sok elvárásunk van Istennel szemben. Sokszor érezzük úgy, hogy hiába ostromoljuk kéréseinkkel az Urat, mégsem adja meg a választ. A másik oldalra, magunkra, kicsit ritkábban tudunk őszintén tekinteni. Vajon van-e bennünk elég hit, hogy mindazt az ígértet, amit elénk adott az Isten, bizalommal és rendületlenül várjuk? Lankadatlanul, ahogy az igénk mondja: mindig imádkozni kell, és nem szabad meglankadni.

Lehet-e így élni? Lankadatlan hittel? Szüntelenül imádkozva? Azt gondolom, ezt nem a maga kedve miatt mondja az Úr, hanem éppen értünk. Jézus és Péter története jut erről eszembe, amikor Péter ugyanúgy a vízen jár, mint Jézus. Amíg Jézust nézi, addig képes a víz felszínén maradni, de amint a viharra, a háborgó tengerre tekint, azonnal süllyedni kezd. Amíg az imádságban mi is egyfolytában az Úrra tekintünk, addig a hitünk sem vész el, de amint abbahagyjuk az imádkozást, amint nem Istentől várjuk, hogy igazságot szolgáltasson nekünk, úgy süllyedni kezdünk. S bizony, van bőven, ami elvonja a tekintetünket az Istenről, akár azért, mert túl vonzó, akár azért mert túl félelmetes. Talán az ok mindegy is, de levesszük a tekintetünket, nem csak rá figyelünk, hagyjuk, hogy más dolog is betörjenek az életünkbe, teret hódítsanak, sőt még tovább menve még ki is szorítsák magát az Urat. Akinek az első hely jár, akinek a szüntelen dicséret jár, akit soha nem szűnhetünk meg ostromolni. Szolgáltass nekem igazságot!

Imádság

Drága Istenünk! Bevalljuk neked őszintén, hogy időnként bizony lankadunk: gyengül bennünk a figyelem, az akarat, a hit. Nem te állsz mindig a középpontban. De szeretnénk téged életünkben a méltó helyen látni. Kérünk téged, segíts nekünk folyamatosan rád figyelni, belőled meríteni új erőt, új akaratot, új hitet! Hiszek Uram, segíts az én hitetlenségemen!