„Tisztátalanokká teszitek magatokat, amikor ajándékot hoztok, és elégetitek áldozatul fiaitokat bálványaitoknak mindmáig! És én engedjem, hogy kérdezgessetek, Izráel háza? Életemre mondom – így szól az én Uram, az Úr –, nem hagyom, hogy kérdezgessetek!” (31)

Vannak emberek, akik nem azért tesznek fel kérdéseket, mert válaszokat várnak, hanem éppen ellenkezőleg, mert ők akarnak másokat kioktatni. Teljesen mindegy mi lesz a válasz, csak az a lényeg, hogy viszont válaszul rá tudják önteni a másikra a fortyogó, tehetetlen haragjukat. Talán már mi is rájöttünk, hogy ebbe a csapdába nem érdemes belesétálni, mert a másikat egyáltalán nem mi érdekeljük, csak önmaga. Másrészt azonban nem egyszer mi magunk is így próbálunk csapdát állítani másoknak, például a szülők a gyermekeknek: „Kisfiam, nem tudod véletlenül ki törte el ezt a csészét?”, vagy az e-napló előtt ülve: „Nem kaptál ma semmilyen jegyet az iskolában?” Ahogyan tehát ezekben a szituációkban mi nem válaszolunk, ugyanígy többször az a tapasztalatunk, hogy Isten sem válaszol nekünk. Hiszen vagy már tudjuk a választ és valahogyan a kérdéssel próbáljuk kényszeríteni őt, hogy változtassa meg az álláspontját. Vagy eleve annyira telve vagyunk a saját igazságunkkal, hogy a kérdést is csak vitaindítónak szánjuk.

Érdemes azonban itt egy kicsit pontosítanunk Isten ugyanis azzal is válaszol, ha csendben marad. „Ezért én is hagytam, hogy legyenek olyan rendelkezéseik, amelyek nem jók, és olyan törvényeik, amelyek által nem élnek. Hagytam, hogy tisztátalanokká váljanak ajándékaikkal, amikor áldozatul elégettek mindent, ami az anyja méhét megnyitotta; hagytam, hogy maguk is megrémüljenek, és megtudják, hogy én vagyok az Úr!” (Ez 20, 25-26) Hányszor és hányszor megyünk tovább előre a tévúton, mind annak ellenére, hogy rémisztő eredményeket érünk el. Meg kellene rémülnünk a saját haragunktól, ami eltorzít bennünket, mi mégis inkább igazolást keresünk Isten igéjében is. Meg kellene rémülnünk attól, hogy milyen messzire visznek a gondolataink az Isten szeretetétől, hogy csak rombolunk és nem építünk, hogy csak bomlást támasztunk, ahelyett, hogy az egységet munkálnánk és mégis megyünk tovább. Miért? Mert azt hisszük az, hogy Isten enged bennünket továbbra is előre menni azt jelenti, hogy helyesli is amit teszünk. Az ige azonban ezt mondja: „Mégis visszavontam a kezemet, és másként bántam velük a nevemért, hogy ne gyalázzák azt azok a népek, amelyeknek szeme láttára kihoztam őket.” (Ez 20, 22) Nem azért mehetsz még ma is tovább önigazult igazságaidra hallgatva a bűn útján, mert jó az, amit teszel, hanem egyedül azért mert Isten kegyelmes és még ma is hagy időt, hogy megtérj, hogy rá hallgass, ne pedig magadra. Kérdezz, de ne azért, mert kész válaszaid vannak, ne azért mert önigazolást vársz, hanem mert valóban kiváncsi vagy arra, mit mond a másik! Kérdezd Istent és nyisd meg előtte a szívedet, hogy az Ő igazsága átformálhasson!

Imádság:

Uram! Nincs bennem igazság, nincs bennem válasz a kérdésekre, vannak tévútjaim, vannak téves elképzeléseim, amik már eddig is túl messzire vittek tőled. Könyörgöm, teremts bennem tiszta szívet, hogy a te szereteteddel telhessek meg. Könyörgöm, engedd, hogy megtérhessek bűnös útjaimról, és benned lelhessek békességet. Ámen