„...e mostani időt miért nem tudjátok felismerni.” (56b)

Nyári hőség van, érzed a bőrödön a perzselő napsugarakat. Ebben a várakozásban egyszer csak valami kellemes, mégis ismerős illat csapja meg az orrodat. Az a bizonyos felüdülést hozó nyári zápor illata. Már nagyon vártál rá, már nagyon szeretnél felfrissülni benne, pont úgy, mint a körülötted lévő világ. Mennyire vágyakoztál rá, és milyen figyelmesen követed az égboltot a megújulást hozó zivatart kutatva. És amikor végre megérkezik, önfeledten fürdőzöl a megújulást hozó találkozásban. Mesélhetnék a sétáról a friss, ropogó hóban, vagy a pompázó falevelekben gyönyörködő délutánokról. Lehet, a tavasz virágillatban dús friss levegőjét szereted magadba szívni a legjobban. Egy biztos: figyelünk az időre, időjárásra, az évszakok váltakozására. Mennyi mindenre kell vagy nem kell, szeretünk vagy nem szeretünk, mégis figyelünk. Azt gondoljuk, hogy a legfontosabbakra figyelünk? Uram, mégis mennyi mindenre figyelünk, ami életünkre nézve csak veszendő hiábavalóság. Figyelsz az időjárásjelentésre, a híradóra, az akciókra? Valóban ennyit várna Krisztus? Figyelsz-e a hozzád lehajló Isten hangjára, a Szentírásban közölt akaratára? A másik ember szükségére, a társad kérésére? Mi mindenért vesződünk ezen a földön és leköti azt a drága figyelmet, amit egyedül csak a Megváltó kaphatna és érdemelne, mert Rá figyelve, neki engedelmeskedve már tudunk figyelni jobban. Lelkipásztorként figyelek a gyülekezetekre és szívem mélyén vágyódom arra, hogy a világban megtérések legyenek. Tömegek, akik elfogadják Krisztust megváltó Uruknak! Akik szívvel-lélekkel és egy akarattal dicsérik az Urat! Akik valóban testvérként, egy közösségben élük meg a hitüket. Ameddig erre figyeltem és vágyakoztam, több lelki beszélgetésből is azt a választ kaptam, hogy bizony itt már nem lesz tömeges megtérés, mert ezek a végidők jelei. Megszégyenültem, mert tudom és vallom, hogy Krisztus visszajön, de azt is tudom, hogy nem tudjuk sem a napot, sem az órát, azonban a világi dolgok, a helytállás és a vágyakozás annyira lekötötték a gondolataimat, hogy elfelejtettem várni. Valahogy elfáradtam és nem vártam figyelmesen. Pedig: „Lásd Ő jön, fenn a felhőkön, ragyog, mint a nap, a kürtök hangja szól. Dícsérd Őt, az ünnep éve van, Sionról jön el a Megváltó!”

Imádság: Olyan jó lenne vigyázva várni és figyelni Rád úgy, mint az elfáradt vándor a nyári záport. Nincs senki, aki Hozzád fogható lenne, nincs senki, akit nagyobb reménységgel és vágyakozással várnánk vissza! Segíts gyarló emberi tekintetünket és szívünket oda vezetni és emelni, ahonnan várjuk a szabadítást, hozzád, szerető, irgalmas Istenünk! Ámen