„Péter ekkor megkérdezte: Uram, nekünk mondod ezt a példázatot, vagy mindenkinek? Az Úr így válaszolt: Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr a szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál az úr, amikor megérkezik! Bizony mondom nektek, hogy az egész vagyona fölé rendeli őt. Ha pedig ezt mondaná szívében az a szolga: Késik az én uram – és kezdené verni a szolgákat és szolgálóleányokat, elkezdene enni, inni és részegeskedni; azon a napon jön meg annak a szolgának az ura, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem gondolja: kettévágatja, és a hűtlenek sorsára juttatja. Az a szolga, aki ismerte ura akaratát, és nem teljesítette azt, vagy nem cselekedett akarata szerint, sok verést kap; aki viszont nem ismerte ura akaratát, és úgy cselekedett verést érdemlő dolgokat, az kevés verést kap. Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” Lk 12,41-48

Mai szakaszunkban folytatódnak Jézus példabeszédei, ismét olvasunk jó és rossz szolgákról, és haza térő urukról. Mivel másabb ez a példázat, mint amit tegnap olvastunk? Abban, hogy itt a megbízáson van a hangsúly. Abban, hogy feladatot és felelősséget adott szolgáinak az az úr, aki elutazott. Mégpedig azt, hogy az ő nevében gondoskodjanak a többiekről.

Jól beazonosíthatóak a szereplők. Péter kérdése is segít minket a példa megértésében. (41.v.) Az úr, aki elmegy, aki feladatot ad, az Jézus. Az ő mennybemenetele és visszatérése közötti idő van előttünk. Akiket sáfársággal, feladattal bíz meg, azok a tanítványai, akikre rábízza a többi szolga sorsát. Ők azok, akik ismerték uruk akaratát. Azok a szolgák, akik nem ismerték uruk akaratát, azok az emberek, akiknek a tanítványok nyomán kellene megismerni Jézust. Az úr hazatérése pedig, a jutalom vagy a büntetés akkor, az Jézus ítélete a számonkérés idején. Ebben az összefüggésben lássuk magunkat, életünket, szolgálatunkat.

Akik Jézustól megbízást kaptak, akik letéteményesei Uruk akaratának, akikre felelősséget bízott mások iránt, hiszen rajtuk keresztül látszódhat a világban, hogy milyen Uruk van, akiknek Jézus szeretetéről kell bizonyságot adni, ők vannak ennek a példázatnak a fókuszában. A tanítványok. Nem csak Péter és a másik tizenegy, nem csak az egyház hivatalosai, lelkészek, presbiterek. Ők is. Hanem mindenki, akihez elér az evangélium, akit megszólít, aki keresztyénként (Krisztushoz tartozó!) értelmezi önmagát.

Közülük kerülnek ki a hű és okos sáfárok is, és azok is, akik e helyett verik a szolgákat és szolgálólányokat, esznek, isznak, részegeskednek. Vagyis sem uruk akaratával, sem másokkal nem törődnek, csak önmagukkal. Azt gondolják, nekik mindent szabad. Saját jólétük, és másokon áttaposó önző gondolkodásuk rendezi be életüket.

Mi a legnagyobb vétkük ezeknek? A példázat azt üzeni, hogy két dolog biztosan. Az egyik, hogy megsebzik, tönkreteszik azokat, akik rájuk vannak bízva. A másik pedig az, hogy a kívülállók rajtuk keresztül kapnak képet a „majorságról”. Vonzó-e az a világ, ahol ennek az úrnak ilyen szolgái élnek? Hogyan, milyen lélekkel, milyen felelősséggel és milyen konkrét cselekedetekben realizálódó döntésekben képviselik az Urat az Ő tanítványai? Milyen valójában a keresztyén család, gyülekezet, egyház? Ennek a perikópának ez a nagy kérdése.

Pál apostol, a tanítvány, világosan beszél a Krisztus-hordozók felelősségéről, szelíden, de egyértelműen mondja el, hogy mit tegyen Krisztus hű és okos szolgája azok között, akik rá vannak bízva: „Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Gal 6,10)

Úr Jézus!

Köszönöm, hogy szolgálatba állítottál. Szeretteim körében, gyülekezetemben. Kérlek, adj hitet, erőt, bölcsességet, hogy ne legyek rossz sáfároddá!

„Szent igédet vallanom adjad tisztán, homály nélkül, és szolgádnak mondatnom minden képmutatás nélkül.” (662.dics.) Ámen