”Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt.”

A mai igeszakasz (Lk 12,1-12) gazdag és sokrétű üzenetéből annyi mindent ki lehetne emelni. Jézus szavaiban ott van a figyelmeztetés és a vigasztalás egyaránt. Lehetne beszélni arról, hogy a képmutatás nem tudja leplezni az igazi személyiség sötétségeit és titkait. Arról, hogy megnyomorító félelmeink figyelmeztető jelei a kishitűségnek. Miért van az, hogy emberektől való félelmek messze fölé nőnek az Isten-félelemnek, holott ez fordítva kellene, hogy legyen. Mert az előbbi a pillanaté, az utóbbi pedig örökre határoz meg minket.

Jézus beszél a gondviselő szeretet ajándékáról: „még a hajatok szála is mind számon van tartva”. Református hitvallásunkban, a Heidelbergi Káté első kérdés-feleletében is ott van ennek az igének az örömüzenete: „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? Az, hogy… Krisztusnak a tulajdona vagyok… Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről,…”

Ami mégis leginkább megállított és elgondolkodtatott most ebből a részből (lehet, holnap egy másik verse szólítana és érintene meg, de ez Isten igéjének élő és ható pulzálása, kimeríthetetlen gazdagsága), azt a 8. és 9. versekben olvassuk: „ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt…”

A hitvallás hitből fakad és nyilvános, „…az emberek előtt” (8.v.) történik. Az imádság bennem születik, a hitvallás mások előtt születik meg bennem. Amikor hitvallásos helyzet van (status confessionis), olyankor döntés elé kerül az ember. Vallást teszek Krisztus-hitemről, vagy megalkuszom, megtagadom. Ismerünk nagy status confessionis-okat. A Szentírásban István vértanú vallástételének körülményeit (ApCsel 7), vagy egyháztörténelmünkből a gályarab hitvallók hűségét és sorsvállalását, mindazt, ami és ahogyan 350 évvel ezelőtt történt velük.

A hitvallásban mindig van valami katartikus. Amikor az ember legyőzi félelmeit, amikor a hitből fakadó látás valósága felülír minden ösztönös biztonsági intézkedést, minden talán ésszerűnek tűnő reakciót, ami garantálná, vagy esélyt adna arra, hogy a holnap is a megszokott legyen.

Hol vannak a mi hitvallásos helyzeteink a pozsonyi vésztörvényszéktől, vagy az István vértanút bedugott füllel hallgató, őt halálra kövezni akaró, felbujtott sokaságtól! Nekünk a gyermek vagy unoka előtt kellene vallást tenni Krisztusról, amikor panaszkodik, hogy bezzeg mások nem a templomban töltik a vasárnap délelőttöt. Vagy a munkatársaink előtt, amikor babonáik erejét bizonygatják. Vagy az előtt, aki úgy meséli el a sztorit, hogy istenkáromlással nyomatékosítja a szavait. Vagy amikor az elesettet, a csendeset kiröhögik és megalázzák. Vagy amikor az étteremben nincs közös asztali áldás, mert ott azért az egy kicsit ciki. Számtalan hasonló helyzetet sorolhatnánk.

Krisztus szavainak fényében kellene látni a mi mindennapi megalkuvásainkat, a mi, ugyan nem egyháztörténeti léptékű, de mégis minket megmérő hitvallásos helyzeteinkben való hallgatásainkat, viselkedésünket. A következmények ott vannak az igeversekben.

Drága Úr Jézus!

Bocsáss meg minden olyan szituációt, amikor tudtam, hogy szólnom kellett volna, vállalni Téged, hitet tenni Melletted, de én hallgattam, kellemetlennek éreztem a helyzetet, nem szóltam, mert így volt könnyebb. Amikor úgy gondoltam, hogy ha nem szól szám, nem fáj fejem. Add Szentlelked erejét, a hit erős bizonyosságát, hogy ez ne így legyen! Ámen