„Megbocsáttattak a te bűneid. Az asztalnál ülők erre kezdték kérdezgetni egymás között: kicsoda ez, aki a bűnöket is megbocsájtja. Ő pedig így szólt az asszonyhoz: A te hitedet megtartott téged, menj el békességgel.” (48-50)

Több mint négy évtizede főzök napi rendszerességgel a családomnak. Tudom, hogy sok mindenre van szükség egy jó ebéd vagy vacsora elkészítéséhez. Alapanyagok, fűszerek, megfelelő edények, kések, kanalak, szűrők, jó hőforrás és még sok minden más. De ha a felsorolt eszközöket és dolgokat nem a megfelelő sorrendben használjuk, nem tartjuk be a technológiai fegyelmet, nem olyan eredményt kapunk, mint amit várunk. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy vajon a hit dolgaiban, a Jézushoz és az Atyához való viszonyunkban miért nem tartjuk be a helyes sorrendet? Hány és hány embertársunk van, aki naponta ostromolja az eget imáival, valamit kérve, hogy azt ne mondjam, erőszakosan nyomulva s bátran kijelenti, hogy ha megkapja, amit akar, majd akkor lesz engedelmes, Krisztust követő keresztyénné.

A mai történetben itt van egy olyan nő, aki cseppet sem nevezhető példamutató életűnek. Tisztességtelen, erkölcstelen, valószínűleg a legősibb mesterség gyakorlója, aki hallott a mesterről és mindenképpen elébe akar jutni. De mikor – ki tudja hogyan – bekerül a farizeus Simon lakomájára – nem kér semmit, nem mond semmit, csak sír és minden kincsét, a fejedelmeknek való illatszert ráönti Jézus lábára. Megalázza magát, mozdulatait egy szolgáló rabnőtől sem várták el abban a korban. Könnyel öntözi, hajával törli a mester lábait. Teljes önfeladást, a másik felmagasztalását és önmaga, egyénisége, létezése alárendelését látják az ott lévők. Boldoggá teszi a tény, hogy Jézus ott van, láthatja, szeretheti és mindenét odaadhatja neki. Ezt a flow élményt kellene mindenkinek érezni, aki csak a Megváltó közelébe kerül. A mai tanítványoknak, nekünk is erre lenne szükségünk, mert ebből következik minden. Az örömből, hogy eljött közénk az Isten fia. A miénk és minden nyomorúságunk ellenére elfogad, közel enged, nem kér számon, hanem megvéd és elküld: menj el békességgel! Ez a helyes sorrend, amelyből minden származhat.

Bocsánatodért esedezünk urunk, mert bizony nem egyszer elhagyjuk azt a bizonyos első szeretetet, azt a boldogító érzést, hogy te a miénk vagy és mi a tieid lehetünk. Majdnem mindig akarunk tőled valamit, másoknak, magunknak, a világnak: tedd ezt és add amazt – imádkozzuk. Fogadd most el hálaadásunkat és magasztalást, könnyeinket és kincseinket, azért, mert eljöttél, mert utat mutattál, megbocsátottál, meghaltál és feltámadtál értünk.