„Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: Ne sírj!”(13)

Lukács leírása festők ecsetjére kívánkozik. Szinte látjuk magunk előtt a képet: két menet egymással szemben a szentföldi tájon. Az egyik a várakozástól felajzott sokaság, tarka-barka, vidáman zsongó embertömeg. Egy részük már látott csodákat, mások arra várnak, vannak bennük öröm, kíváncsiság. Szembe velük, Nain városából kifelé pedig egy csöndes és szomorú halottas menet. Egy özvegyasszony kíséri egyetlen fia koporsóját. Bizonyára részvéttel teli rokonok, szomszédok is vannak mellette. Talán eszükbe jut az ószövetségi történet, amelyben a közeli Sunemben egykor Elizus meggyógyította egy nő egyetlen, holtra vált gyermekét. Mindannyian tudják, az egyetlen támaszát, a családfenntartóját veszítette el, nyomorúság és magány lesz a része ezek után. A két csoport találkozik és Jézus megszánja a kétségbeesett anyát. Egész lényét, belsejét átjárja a szánalom, úgy tűnik, együtt szenved az asszonnyal. Jézus, a Szentháromság második személye együtt érez az anyával. Új oldalát mutatja meg követőinek és nekünk is. Olyan Istenünk van, aki annyira szeret, hogy együtt szenved velünk. Nem fordul el, nem hagy magunkra, mintha azt mondaná a világ valamennyi szenvedőjének: ne sírj, itt vagyok és értelek. Nem hagylak magadra. A híres mártír német teológus így ír erről a felismeréséről: „csak egy velünk szenvedő Isten tud a világon segíteni”.

Itt ez az együtt érzés arra indítja Jézust, hogy egy új magasságba emelje követőit. Megérinti a koporsót és feltámasztja a halálból a fiút. Átlép egy határt, megmutatva, hogy úr a halál erői fölött is. Ott és akkor, húsvét hajnalán, és most és mindörökké.

Vigasztalj meg minket azzal a hittel Atyánk, hogy te együtt érzel velünk és életet készítettél nekünk, ahol Krisztussal együtt leszünk a Te országodban.