„hogy ha majd eljön a lévita, akinek nincs birtokrésze és öröksége, mint neked, meg a jövevény, az árva és az özvegy, akik lakóhelyeden élnek, ők is ehessenek, és jóllakhassanak. Így megáldja Istened, az ÚR kezed minden munkáját, amit csak végzel.”

Ültem a soromra várva más hozzám hasonló férfiak társaságában. Van, aki telefonozik, más csak néz ki a fejéből, van, aki beszélgetni próbál, és vannak azok, akik ezek között próbálnak némi figyelmet szétosztani. Én ez az utóbbi vagyok, szóval kedvesen válaszolok, ha kérdeznek, senki nem pattintok le, és igyekszem figyelni, ha hozzám beszélnek, ha meg nem, akkor mi közöm hozzá, meg se hallom, ha nem nekem mondják.

Kivételesen nem tudtam nem figyelni egy mellettem zajló beszélgetésre, ahol egy korombeli, valószínű orvos éppen azt ecsetelte, hogy miért adja nemcsak az adója egy százalékát, hanem annál jóval magasabb összeget is támogatásul egy szervezetnek. Ott kaptam fel a fejem, hogy „miért nem az egyháznak adom” és miért az xy állatmentőknek. Azért, mert ők átláthatóak, mert mindig elszámolnak, mert jóra költik, mert hitelesek abban, amit csinálnak.

Értettem az érveit, miközben valahol mélyen meg nagyon fájt, hogy igaza van. Hol vagyunk már attól, hogy félreteszünk az özvegynek meg az árvának, hogy azok is ehessenek és jól lakhassanak, akik nem olyan helyzetben vannak, mint mi. Isten népének mindenben azt kellene megmutatnia, hogy milyen az-az Isten, akiben reménykedik. Nagylelkű Istennek nagylelkű a népe, adakozó Istennek, adakozó a népe, egy szerető Istennek szeretetteljes a népe. Mert az is Istenről tanúskodik, amit a pénzünkkel és a mások pénzével teszünk!