„vigyázz, nehogy csapdába ess azokat követve, akik kipusztultak előled. Ne kérdezősködj isteneik felől, és ne mondd: Hogyan tisztelik ezek a népek az isteneiket? Én is úgy akarok tenni!” (30)

Életem egy naiv szakaszában (helyesebben fogalmazva egy a mostaninál naivabb szakaszában) azt hittem, hogy kérdezni nem bűn. A kíváncsiság jó, kérdést feltenni kell, az ember lényegi része az, hogy kérdez és kérdez, keres, válaszok után kutat. Sokat rágódtam azon, hogy miért baj az, ha megkérdezem, mi az, amitől távolságot kell tartsak, mi az, ami veszélyes, mi az, ami nem kell, hogy beleférjen az életembe?

Aztán rá kellett jönnöm, hogy itt Isten nem a kérdést és a kíváncsiságot tiltja és bünteti. Ő az, aki látja a szíveket, a veséket, vagyis mielőtt kimondjuk a szavakat, Ő már tudja az indulatot, pontosan ismeri a szándékot. Tisztátalan szándékból pedig tisztátalan kérdés származik. Mert itt nem a kíváncsiság a gond, hanem a motiváció, hiszen azért kérdezgeti az ember, hogy milyen a más istent imádni, mert a szíve mélyén hasonulni akar. Ő is úgy akar tenni.

Isten népének legnagyobb és állandó kísértése ez: olyannak lenni, mint azok, akik nem az Isten népe. Azokat az isteneket imádni, azokat a szokásokat magunkra venni, úgy és abból élni, és az egész mindig egy kérdéssel kezdődik. Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Vagyis, Isten csakugyan cserben hagyott? Éheztet? Nem szeret? Ő az, akinek mondja magát?

Vigyázzatok a kérdésekkel! Néha veszélyesebbek, mint gondolnánk.