Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon. Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra! (5-9)

„Repetio est mater studiorum” – tartja a latin közmondás, azaz „Az ismétlés a tudás anyja”. De az Isten népének még ennél is többet jelent az ismétlés, mert nem pusztán tudhatja az Istent, hanem szeretheti és az élet teljességét kapja Tőle.

Szeresd az Istent! Milyen nagy lehetőség ez, hogy így közeledhetünk Hozzá. Pascal szerint „Az embereket és az emberi dolgokat ismerni kell, hogy szerethessük: Istent és az isteni dolgokat szeretni kell, hogy ismerhessük.” A nagy tudós felismerte a legnagyobb titkot, hogy az istenismeret belülről fakad, a szívből. Ha a szívünkben maradnak az igék, ha ott gyökeret vernek, abból élet fakad. Milyen jól gondolkodott az a nép, aki nem pusztán tudásalapú társadalmat akart formálni, hanem az Igére, az Isten szavára épített jövőt. Arra, ami örökké megmarad. Vajon megmarad a mi szívünkben? Mert ez előbb vagy utóbb létkérdéssé válik az ember számára. Maradandó jelként kellene a szívünkbe, fejünkbe vésni az Isten igéjét.

A mai „jelek” képei jelentek meg előttem. Azok, amiket rávarratnak, rátetováltatnak magukra az emberek. Sokan nem is értik mit jelentenek, mégis ott hordozzák a kezükön, fejükön ezeket az írásokat. Pedig az élethez nem ilyen érthetetlen jelekre van szükség, hanem arra az egyértelmű és megmásíthatatlan jelre, amit egykor a betlehemi mezők pásztorai kaptak. A jel, az a kisgyermek, aki a jászolban feküdt, aztán a Golgotai kereszten örök jellé lett.

Ismételjétek fiaitoknak, beszéljétek el, írjátok be a szívetekbe, hogy akik szeretik az Istent, azok megmaradnak és övék az örök élet!

Nélküled üres a szívünk, engedd, hogy beteljünk a Te Lelkeddel! Ámen