„Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön.” (32)

Mindenki üdvözülni fog végül? Vagy csak a kiválasztottak? A hitre jutottak? Csak a zsidók? Vagy a pogányok is? Ha az üdvösségre gondolunk, egy sor kérdés szokott felmerülni bennünk, ilyen és ehhez hasonló felvetések.

Hiszen az ember lelke akkor nyugodt, ha a történeteknek szép népmesei befejezése van: a jó elnyeri jutalmát, és a rossz elnyeri méltó büntetését. Így kerek a világ, így van rendjén minden. Valahogy rendellenesnek tűnik, ha a rosszaknak is megkönyörülnek, vagy ha a gonosz végül mégis jó lesz, és ugyanazt a jutalmat kapja, mint aki végig jóként küzdött. Pedig Jézus példázata a szőlőművesekről pont egy ilyen dinamikát tár elénk (Máté 20,1-16). Mint ahogy arról is számos példázatban beszél Jézus, hogy lesz külső sötétség, egy hely, ahová azok kerülnek, akik nem akarnak Hozzá tartozni.

Pál apostol viszont itt azt mondja: „Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön.” (32.v.) Akkor tehát mindenki üdvözül?

Hogy ki megy a mennybe, és ki nem megy a mennybe, azt nem mi döntjük el. Nem a lelkészek, nem reformátor eleink, még csak nem is Pál apostol, hanem csakis Isten. Egyrészt mert nem rendelkezünk megfelelő tudással, belátással ahhoz, hogy megítélhessük az emberi szíveket – még a magunkét sem. Ez teljesen nyilvánvalóan az egy igaz Isten bölcs döntése lehet. Másrészt mert mi nem vagyunk jobbak, többek, kiválóbbak egyetlen embertárunknál sem: kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk mind, akik közül annyi különböztet meg, hogy Isten kegyelméből halljuk az Ő hangját és értjük, amikor megszólít, mások meg – egyelőre – nem hallják. De vajon mindig jól értjük-e?

Mert ebben az összefüggésben nyeri el valódi értelmét Jézus Krisztus utolsó néhány mondata, amiket a tanítványinak mondott, mielőtt felemelkedett a mennybe: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet...” (Máté 28,19-20). Hiszen ha nem lenne valódi reménységünk arra, hogy minden ember eljuthat a hitre, hogy minden ember szívéhez utat tud találni az evangélium, akkor okafogyott lenne Jézus Krisztus missziói parancsa. Akkor nem lenne értelme annyit küzdeni, hogy az evangéliumot gyakorlatra fordítsuk, hogy folyamatosan hirdessük Isten kegyelmének erejét. Pál apostol is nyilvánvalóan ebben reménykedik, ezért dicsőíti Istent viszontagságos szolgálatával, és ezért teszi fel a kezét, és lép hátra egyet, amikor ezt az értekezést befejezi: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Mily megfoghatatlanok az ő ítéletei, és mily kikutathatatlanok az ő útjai!” (33.v.) Mi emberek fel sem foghatjuk, milyen messzire megy el, és mennyi türelemmel vár ránk a mi irgalmas, mindenható mennyei Atyánk. Ránk – minden egyes tékozló gyermekére.