Akkor ezt mondta Saul Ahijjának: Hozasd ide az Isten ládáját! 18)

Döntéseket hozni nem mindig könnyű. Saulhoz hasonlóan a keresztyénekkel is előfordul, hogy jelt kérnek Istentől egy-egy döntési helyzetben. Mintha Istennek akarnának segíteni abban, hogyan közölje velünk akaratát úgy, hogy azt mi is megértsük.

Saul története elmond számunkra néhány dolgot arról, hogy milyen szerepet tölt be olykor a jelkérés és az Istennek tett fogadalom a hívő ember döntési helyzeteiben. Saul egyértelműen megszállottja annak, hogy rituális biztosítékokban keresse a siker jeleit. Nyilvánvaló Saul babonás természete abban a döntésében, hogy égőáldozatot mutat be Isten kegyének elnyerése érdekében (ahelyett, hogy a próféta parancsának engedelmeskedne); hogy a papot az efóddal a közelben tartja, hogy így könnyen hozzáférjen a rituális útmutatáshoz; hogy elrendeli a szövetség ládájának elhozását; hogy ostoba módon megesketi a népet, hogy böjtöljenek a csata alatt; hogy a sorshúzást alkalmazza arra, hogy kiderüljön, ki a bűnös (amikor már rég egyértelmű volt, hogy ki vétkezett); és az önmagát kényszerítő fogadalma, hogy megöleti a bűnöst, ha megtalálják. Saul sorra kudarcot vall ezekkel a babonás cselekedeteivel, azok inkább visszafelé sülnek el, egyre inkább elszigetelődik, eltávolodik Istentől és a néptől.

Ma is megvan annak a veszélye, hogy mi a hitünk is babonává és mágiává torzuljon azzal, hogy jelekre és fogadalmakra támaszkodjuk annak érdekében, hogy felismerjük Isten akaratát. A kísértés ma is valós. Miközben a Szentírás, az imádság, a körülmények, az egyház hasznos eszközök lehetnek Isten akarata felismerésében, azokkal babonás módon is tudunk élni. A Szentírás ilyen babonás alkalmazása például a „bibliarulett”, amikor csukott szemmel kinyitjuk a Bibilát egy tetszőleges oldalon, és ujjunkkal rábökünk egy versre vagy egy szóra, vagy egyszerűen csak a szövegkörnyezetből kiragadott verseket közvetlenül a saját helyzetünkre vonatkoztatjuk. Az imádság is válhat az Istennel való alkudozás eszközévé, amikor fogadkozunk Isten előtt, vagy önkényes jeleket kérünk („kitesszük a gyapjút”). A körülményekre is hivatkozhatunk hamisan, amikor bizonyos egybeeséseket, történéseket isteni útmutatásnak tekintünk. Az egyház is válhat félrevezető eszközzé, amikor valaki vagy valakik véleményét tévedhetetlen prófétai útmutatásként, szinte jóslásként halljuk és értelmezzük.

A Szentírás így beszél Isten akaratának kereséséről: „Mert ez a parancsolat, amelyet ma megparancsolok neked, nem túl nehéz a számodra, és nincs távol tőled. Nem a mennyben van, hogy azt kellene mondanod: Ki megy fel a mennybe, hogy lehozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? Nem is a tengeren túl van, hogy azt kellene mondanod: Kicsoda kel át a tengeren, hogy elhozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? Sőt inkább nagyon is közel van hozzád az ige: a szádban és a szívedben; teljesítsd hát azt!” (5Móz 30,11-14) Pál apostol szintén idézi ezt a részt, egyértelművé téve, hogy az evangélium mellett nincs szükségünk további szóra, további igére (Róm 10,6-8).

Urunk, tudjuk, hogy az írott ige tehet minket bölccsé az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által. Valljuk, hogy „a teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen.”