Akkor ezt mondta Sámuel egész Izráelnek: Íme, én engedtem nektek mindenben, amit mondtatok nekem, és királyt választottam nektek. Most már a király jár előttetek, hiszen én megöregedtem és megőszültem, a fiaim is ott vannak már közöttetek. Előttetek jártam ifjúságomtól fogva a mai napig. (1-2)

Amint Sámuel történetéből eddig láttuk, a próféta nagyon összetett személyiség volt. Láttuk, hogy szemet hunyt fia bűnei fölött, akik „a maguk hasznát keresték; megvesztegetésre szánt ajándékot fogadtak el, és elferdítették az igazságot” (1Sám 8,3). Láttuk, hogy személyesen megsértődött a nép királyra vonatkozó kérésén, holott épp a fiaival való általános elégedetlenség váltotta ki a népből ezt az akaratot. A közelmúlt eseményeire is mintha elfogultan emlékezne: mintha másképpen látná az ammóni Náhás legyőzésének történetét, mint ahogyan azt az előző részben olvastuk. Ugyanerről a prófétáról mégis elmondható, hogy hűséges volt, és hozzáértően vezette Izraelt. Sámuel becsületesen szolgált, semmilyen módon nem élt vissza hivatalával. Hűségesen adta át Isten szavát a népnek.

Az egész Szentírásban azt látjuk, hogy a hit hőseinek az élete sohasem mentes az ellentmondásoktól. Ábrahám, hogy mentse a saját bőrét, hazudott (kétszer is) arról, hogy a felesége nem a felesége, hanem a húga; Mózes sem mindig engedelmeskedett Istennek; Dávid megöletett egy hűséges katonát, akinek a feleségével házasságtörést követett el; Péter apostol a zsidó hitűekkel szállt szembe, Pál apostol pedig János Márkot írta le, ami miatt még Barnabással is különváltak útjaik. Az egyháztörténelem során a múlt nagy keresztyén gondolkodói, vezetői is megmutatták, hogy ők sem mentesek ezektől a kettősségektől. Sámuel öröksége példa az Isten szolgálatában részt vevőket jellemző kettősségre.

Azt mondják, hogy aki nem emlékszik a múltra, az arra van ítélve, hogy megismételje azt. Azaz, ha nemzetek vagy egyének nem tanulnak a múltban elkövetett hibáikból, akkor újra elkövetik ugyanazokat a hibákat. Úgy tűnik, hogy a szentírók is hasonló gondolatot vallanak, mivel gyakran idézik fel Izráel történelmének főbb eseményeit, különösen Jahve Izráelért tett cselekedeteit. Ebben a fejezetben Sámuel próféta emlékezteti a népet múltbeli hibáikra, és arra, hogy Isten milyen ítélő és szabadító cselekedetekkel válaszolt ezekre. Annak ellenére, hogy Sámuel üdvtörténeti előadását személyes problémái színezték, nagyon fontos célt szolgált: emlékeztette a népet arra, hogy Istenről megfeledkezve ne ismételjék meg hibáikat, az új nemzedékeket pedig Istenbe vetett hitre ösztönözte, emlékeztetve őket Isten szabadító tetteire. A szabadítástörténetnek ezt az újramondását gyakran parancsolja a Szentírás. „Beszéld majd el fiaidnak és unokáidnak, hogyan bántam Egyiptommal, és jeleimet is, amelyeket közöttük tettem. Tudjátok meg ebből, hogy én vagyok az ÚR!” (2Móz 10,2)

Segíts, Urunk, folytatni az emlékezés gyakorlatát. Közösen és egyénileg is, a Te Igéd olvasásával, a régi-régi történet újbóli elbeszélésével. Urunk, Te cserépedényekre bíztad ennek a történetnek az újbóli elbeszélését. Bátorító az számunkra, hogy hibáinkkal, töredezettségeinkkel együtt használsz minket a Te szolgálatodra.