"Amikor azonban meghallották a filiszteusok, hogy Izráel fiai összegyűltek Micpában, fölvonultak a filiszteusok városfejedelmei Izráel ellen. Meghallották ezt Izráel

fiai, félelem fogta el őket a filiszteusok miatt, és ezt mondták Izráel fiai Sámuelnek: Kiálts értünk szüntelenül Istenünkhöz, az ÚRhoz, hogy szabadítson meg bennünket a filiszteusok kezéből! Sámuel pedig fogott egy követ, felállította Micpá és Sén között, és elnevezte Eben-Háézernek, mert ezt mondta: Az ÚR segített el bennünket egészen idáig!"(7-12)

Azt gondolnánk, hogy az Úr ládája visszakerülése elég ahhoz, hogy a nép visszatérjen az Úrhoz. De nem. Húsz évig csak sóhajtoztak az Úr után. Ahhoz, hogy ebből a sóhajtozásból megtérés legyen, Sámuel kellett, aki járta az országot, mindenütt hirdetve az Urat s azt, hogy a sóhajtozás nem elég, cselekedni kell. Vagyis el kell távolítani az idegen isteneket, szívüket az Úr felé kell fordítani és csak az Urat kell szolgálni. Ha ez megvan, akkor lehet összegyűlni, istentiszteletet és kollektív bűnbánatot tartani. Amit meg is tesznek – s ami a filiszteusok szemében lázadásnak tűnik. Ezért a támadás, hogy megakadályozzák az összefogást ellenük.

Az izráeliek egyetlen eszköze ebben a küzdelemben az imádság. Az a nép, amelyik nehezen szánta rá magát az Úrnak való engedelmességre, szolgálatra, most, az imádság órájában a támadás ellenére is marad. Rábízza magát Sámuelre és az Úrra. És az Úr, mint már annyiszor, most ismét harcolt értük. A győzelemhez az embereken kívül a természet erőit is használta.

Nem hisszük el sokszor, hogy mekkora ereje van az imádságnak. Nem hisszük el, hogy van az a helyzet, amikor csak az imádság segít. Nem hisszük el, hogy sokkal többre megyünk azzal, hogy az Úr hadakozik értünk.

Az Úr segítségére való emlékezésért állított Sámuel egy emlékkövet. Nem egy újabb imádnivaló szobrot, hanem egy emléket. Hogy a múlt eseményeire gondolva ne csak a nehézségek, a kiszolgáltatottság jusson eszükbe, ne csak a rossz dolgokra emlékezzenek, ne arról beszéljenek az utódaiknak, hanem arról, ami sokkal fontosabb ezeknél: „Az Úr segített el bennünket egészen idáig”. Ez a fontos, ezt kell megjegyezni, erre kell emlékezni! Ezt kell továbbadni. Hátha máskor kitartanak az Úr mellett és nem kell így megszenvedni az Úrtól való eltávolodást. Mert emlékeznek és ebből az emlékezésből építkeznek a jövőre nézve is.

Ezekben a napokban emlékezünk a szeretteinkre. Ez egyfajta visszatekintés a múlt eseményeire. A sírkő is lehet emlékkő, de nem mindegy mire emlékeztet.

Gondoljuk végig: mire emlékszünk a múltból? Csak a szépre? Vagy csak a rosszra? Vagy látjuk az Úr cselekedeteit, szabadítását úgy szeretteink, mint a saját életünkben?

Köszönjük, Urunk, hogy hadakozol értünk és ez nekünk csak annyit kell tennünk, hogy Hozzád fohászkodunk. Segíts nem elfelejteni, hogy honnan jöttünk, hová megyünk s Ki vezetett át mindezen. Ámen