„Naomi pedig fogta a gyermeket, ölébe vette, és ő lett a dajkája…” (16)

Egy nő ölében ülő csecsemő. Talán nevet, talán sír. Ez az utolsó kép, amivel a narrátor zárja Naomi és Ruth történetét. A család fennmaradása biztosított, van utód, aki gondoskodhat majd az idős asszonyról és messziről jött anyjáról. Az idegen státuszú Ruth sorsa is rendezésre kerül: férje révén nem kell tartania a kiszolgáltatottságtól. A félelem, a lesújtottság, a halál és éhezés marta barázdák kisimulnak a két asszony nagy drámájában. A bánat örömbe torkoll, a bizonytalanság megnyugszik. Mindezt pedig egy újszülött hozza el a történet szereplői számára. A narrátor nem hagy kétséget arra nézve, hogy a kis Óbéd nem csak ennek a csonka, hagyományosnak korántsem mondható családnak biztosíték, de az egész nép számára fontos jövő letéteményese: „Óbéd nemzette Isait, Isai pedig nemzette Dávidot” (Ruth 4,22). Az Újszövetség olvasói pedig tudják, hogy ez a történet Naomi, Ruth, Bóáz és Óbéd szereplésével korántsem csak egy ősidőkbe vesző esemény, hanem Jézus Krisztus földi családtörténetének egyik kihagyhatatlan láncszeme (Mt 1,5-6).

Minden emberi történet a megváltás nagy drámájában nyeri el igazán értelmét. Életünk minden egyes epizódja, a saját éhínségeink, a veszteségeink, a kitaszítottságok, a ragaszkodások, a munkánk és cselekvésünk mind-mind beletorkollik az üdvösség nagy folyamába. A karon ülő csecsemő a mi életünk megújítója és gondviselője is (Ruth 4,15). Ő a Dávid Fia, akiben a mi életünk el van rejtve, akivel együtt meghaltunk és feltámadtunk. Ő, aki alfa és ómega, s akiben minden történet a maga egészében beteljesedik majd.

Imádság: Jézus Krisztus, Dávid Fia, segíts meg bennünket, hogy bízzunk a te kegyelmes szándékodban! Adj nekünk hitet és erőt, hogy szerethessünk téged! Segíts, hogy a te szeretetedben mi magunk is megtapasztaljuk: minden, ami minket ér, a mi javunkat szolgálja! Ámen.