„Néped az én népem, és Istened az én Istenem.” (16)

Korántsem magától értetődő Ruth ragaszkodása anyósához. Ha figyelmesen olvassuk a szöveget, valójában egyetlen logikus érvet sem tudnánk találni arra, miért is kötelezi el magát egy moábita özvegy a tragédiák sokasága után egy másik népből származó szintén özvegy anyósa és egy ellenséges etnikum istene mellett. Naomi maga sem segíthette kijelentéseivel fiatal menyét a választásban: saját nyomorúságát és a rá mért csapásokat Istennek tulajdonítja (1,13), olyannyira, hogy keserűségében még a nevét is megváltoztatja (1,20-21). Szembemegy minden észérvvel egy olyan Istenhez csatlakozni, aki nem tud kenyeret adni a saját népének (1,1), aki nem képes vigyázni övéire idegen földön (1,3.5), akiben még akár sajátjai is csak halványan bízhatnak, hogy egyáltalán képes jóra fordítani sorsukat. Nem véletlen, hogy az első keresztyének Ruthban az egyház ősképét vélték felfedezni, a messziről kihívott, az idegen földön és idegen isteneket követő pogányok típusát, akik minden földi logikával dacolva mondanak igent az isteni hívásra. Idegenségből idegenségbe, kiszolgáltatottságból kiszolgáltatottságba vezet az út a hívő ember számára. A hit nem életvégig vagy örökéletig szóló biztosítás, hanem egy irracionális ugrás a kockázatok sűrűjébe. De az ember hallva a hívást, nem latolgat, hanem igent mond, mert bízik abban, akinek a nevét még csak épp most tanulja dadogni. „Az én Istenem” – itt, ebben a személyes megtapasztalásban, ebben a személyes viszonyban kezdődik és végződik az utunk. Ez a hitvallás egyetlen vigasztalásunk életünkben és halálunkban.

Imádság: Áldott légy, Istenünk, hogy megajándékozol bennünket a hittel. Hittel a sötétben. Hittel az éhínségben. Hittel a halálban. Hittel a vándorlásban. Hittel a kiszolgáltatottságban és nyomorúságban. Hittel az idegenben. Hittel Benned – minden körülmények között, és minden körülmények ellenére. Segíts a mi hitetlenségünkön! Ámen.