„ Amikor beesteledett, eljött egy Arimátiából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. József elvitte a holttestet, tiszta gyolcsba göngyölte, és elhelyezte a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és elment. Ott volt pedig a magdalai Mária és a másik Mária, akik a sírral szemben ültek.” Mt 27(57-61)

Próbálom elképzelni, milyen lehetett ott ülni a sírral szemben. Látni, ahogy azt a meggyötört testet beviszik, elzárják a bejáratot. Várni, hogy kiderül, mégis rosszul láttam. Várni, hogy elmozdul a kő és Ő kijön, gyengén, sebesülten, de mégis élve. Várni. Várni és egyre ijesztőbb a csend és nem történik semmi. A sír bejáratánál lévő kő hallgatása egyre súlyosabban nehezedik szívemre. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehet ott ülni és tudatában lenni a mellettem ülő gyászának, szaggatott sírását hallgatni. Keresni szavakat. Aztán feladni. Némának maradni. Csak ülni és osztozni az elhordozhatatlan teherben, mélységes bánatban. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehetett megbeszélni, hogy hajnalban majd mikor jönnek vissza, mit kell hozni és hogy adják meg a végtisztességet Neki. Miközben ők mozdulatlanok és csak ülnek a sírral szemben, akit gyászolnak elképzelhetetlen utat tesz meg. Miközben ők csak a rettenetes sebekre és vérre emlékeznek, Ő győztes lett mindent felülmúló erejével. Miközben ők a gyász és fájdalom sokkjától aludni sem tudnak és várják az indulás időpontját, a kő elmozdul. Próbálom elképzelni. Ami megtörtént, minden képzeletet felülmúl. Jézus Krisztus valósága letöröl a szemünkről minden könnyet, minden fájdalom, bánat lassan múlik, mert „… megölhették hitvány zsoldosok, és megszünhetett dobogni szive - Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die.” ( Pilinszky János:Harmadnapon-részlet)