„ Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség támadt az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? .. Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak.. Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: Bizony, Isten Fia volt ez! ..„(45-54)

A legrémisztőbb magányban és elhagyatottságban szenvedő Krisztust látva jönnek rá néhányan, ki is ő valójában. A hatalom látszólagos birtokosai, élet-halál urai, egy egész világot meghódító birodalom képviselő rémülettel ismerik fel, kicsoda Jézus Krisztus. Pont akkor, amikor a legesendőbbnek, leginkább gyengének és sebzettnek látni Őt. Jól tudjuk, hogy megrészegül az ember a hatalom és erő jeleitől, néha még saját magát is megrészegíti. Mámorosan ünnepli az erőt és ámuldozik annak láttán. Azt is jól tudjuk, hogy ez az ámulat milyen gyorsan válhat pánikká és rettegéssé, de mennyivel ritkábban válik megtérésre való megszomorodássá. Jézus ereje és hatalma máshogy mutatkozott meg, ezt ő világossá tette abban az egykori názáreti zsinagógában a felolvasás során( Lukács 4,14-22)! Tudta jól, hogy mindezeknek milyen ára lesz és azt is, hogy ő fogja megfizetni. Mégis kétségkívül erővel és hatalommal telve tanított és gyógyított. Mi pedig jóval kevesebb időt töltünk el Krisztus szenvedése felett elmélkedve, imádkozva, mint kellene. Értem-miattam-helyettem. Találjunk helyet e három szónak, hogy hitünk és hitvallásunk tisztán hallható és érthető legyen : Jézus Krisztus „bizony, Isten Fia” !