„Jézus azonban nem felelt egyetlen szavára sem, úgyhogy a helytartó nagyon elcsodálkozott.” Mt (14)

A hallgatás sok esetben a bölcsesség jele. Ma azt jelenti, hogy nem folyunk bele egy parttalan vitába, vagy nem nyilvánítunk véleményt olyan helyzetben, amikor nincs kellő hozzáértésünk a témához.

Jézus hallgatásának ettől sokkal mélyebb jelentősége van. Ezt a csendet látta előre a próféta, amikor a következőket írta: „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.”Ézs 53,7

Jézus hallgatása a hűséges szolga csendje. Hallgat, mert épp vívja azt a szellemi harcot, amit a gonosz indított ellene és aminek a külső zajaival találkozunk is itt az evangéliumban. Az Úr ezzel a csenddel áll ott Kajafás, Heródes és Pilátus előtt is. Ő nem bölcs próbál maradni kiszolgáltatottsága és szenvedése közepette, hanem hűséges az Őt elküldő Atyához.

Ebben a helyzetben mindannyian a bőrünket próbálnánk menteni. Biztos, hogy lármáznánk. Ilyenkor mindegy, hogy igaz vagy hamis a beszédünk, mindegy, hogy kit áldozunk be magunk helyett, a lényeg nem más, minthogy mi magunk kikerüljünk a szorítóból.

Jézus viszont hallgat. Mindenki más üvölt, vádaskodik, rágalmaz, bizonyítgat, sürget, de Isten báránya nem nyitja meg a száját. Amikor a megdicsőülés hegyén volt a kiválasztott tanítványokkal, ezt hangot hallottuk: „Ez az én szeretett Fiam akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok.” Mt 17,5 S volt is mondanivalója, mert nem a sajátját hangoztatta, hanem amit az Atya rábízott: a hívogatást, tanítást és Isten országát. Ezeket hallva sokan elnémultak. Most viszont Ő van csendben.

Szinte megmagyarázhatatlan, de egyre vonzóbb ez a személy. A felfordult, zajongó, vádaskodó, lármázó sötét világban egy valakiben ott van az Isten csendje.

„Szeretnék lenni, mint Ő, alázatos, szelíd.
Követni híven, mint Ő, Atyám parancsait.” ÚRÉ 758/4