/Mt23,37–39/

„Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, sokakban meghidegül a szeretet.” (12)

Az első keresztények óta a hívők közössége folyamatosan várta az Úr közeli visszajövetelét. Bizonyos teológusok egyenesen arra az álláspontra jutottak, hogy minden idő „az utolsó idő”, és Jézus visszajövetele „mindig közel” van. Ez a teológiai megközelítés tökéletesen összhangban áll azzal, amit Jézus összegzésként mond a tanítványoknak, akik az „utolsó óráról” érdeklődnek: vigyázzatok, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok; ennek a tudásnak csak az Atya van a bírtokában. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy éld úgy minden napodat, mintha ma lenne az a nap, amikor visszajön Jézus, állj készen. A fenti kiemelt igevers Jézus utolsó időről szóló beszédéből származik, amit röviden összefoglalhatunk úgy, hogy mielőtt minden jobbra fordulna, minden sokkal rosszabb lesz. Ez a jelenség mindenhol visszaköszön az utolsó időkről szóló beszámolókban.

Gyakran szembesülhetünk azzal, hogy némelyek a világban tapasztalt folyamatokra adott magyarázatként azt mondják, hogy „közel van a vég”, de Jézus utolsó időkről szóló magyarázata épp arra mutat rá, hogy a „vég mindig közel van”, vagyis itt nem egy „régen minden jobb volt” típusú szemlélettel találkozunk, hanem azzal a felszólítással, hogy éljük minden napunkat úgy, mintha az „Úr napja” közel lenne.

Tehát, amikor a kiemelt igénket próbáljuk megérteni, fontos kiemelni, hogy ez a mindenkori ember tapasztalata. Talán fogalmazhatnánk úgy is, hogy „egyre több” a gonoszság, és „egyre jobban” meghidegül a szeretet. Azok a napok a választottak miatt „rövidülnek meg”, de ezek a megpróbáltatások „kifordítják” az embert önmagából. A világban, a közösségeinkben, esetenként az egyházban tapasztalt „gonoszság” sokakban „meghidegíti” a szeretetet, vagyis a gonosz környezetben maguk is gonosszá válnak, es megszűnnek a szeretet által irányítottan élni.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mekkora felelőssége van a hívőnek abban, hogy megőrizze magát Istennek, azaz „szent maradjon”, aki elkülönül „a világtól”, aki Isten számára elkülönített. Ez az Isten számára elkülönítettség, a szentség a hívő immunitása a megsokasodott gonoszságra, és egyben a szeretetben maradásra. Sőt, fokozható ez a dinamika, és úgy is fogalmazhatunk, hogy „még több szeretet”, azaz a gonoszság növekedését ellensúlyozandó Isten nagyobb szeretetére támaszkodni. Nem hagyni, hogy a gonosszá váló környezet hasson rád, hanem Isten szeretetének és jóságának megnyilvánulása lenni a végsőkig, míg az Úr vissza nem jön, és azt nem mondja: jól van jó és hű szolgám, kevésen voltál hű, sokat bízok rád ezután, menj be a te Uradnak örömébe.