/Mt 23,37–39 /

„Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok!” (37/b)

Semmi sem választhat el minket Isten szeretetétől, olvashatjuk a Rómaiakhoz írt levélben, de – ahogyan egy számomra kedves teológiai tanárom rámutatott – az ember önmagát képes elválasztani Isten szeretetétől. És ezzel kapcsolódhatunk is a korábban mondottakhoz, hogy „az engedelmes hisz”, vagyis aki „cselekszi is a Mennyei Atya akaratát”. Jézus Isten féltő és gondviselő szeretetét itt egy ószövetségi képpel élve a csibéit szárnyai alá gyűjtő kotlósként mutatja be. A választott nép, Izrael fiai pedig a csibék, akik nem akarták, hogy Isten „szárnyai árnyékában keressenek oltalmat”, magyarán önmagukat választották el az Isten szeretetétől. Sőt, nem pusztán egy asszertív elhatárolódás jellemezte a népet, hanem egy agresszív viszonyulás, hiszen Jézus azt mondja, hogy „ti megöltétek” a prófétákat. Ez a fajta makacsság a szelíden közeledő Istenhez lelkünk mélyén lakó ellenállásunkra is rámutat, mint ahogyan Jézus szemükre veti a farizeusoknak, hogy álságosan azt állítják, hogy ha a próféták MA élnének, ők megbecsülték volna őket. De az ember szívében lakó hajlam az Isten szeretetétől való defenzív elválasztásra minden generációban jelen van, nem gondolhatjuk magunkat jobbnak, vagy többnek, vagy másnak, mint akik kvázi „genetikailag” jobbak lennénk, hanem az egyetlen út a „megtérés”, azaz elfogadni azt, hogy mindannyian ugyanonnan indulunk, ugyanott tartunk, ugyanazok vagyunk.

A mai morális felsőbbrendűségre hajlamosító korszellem által uralt világunkban különösen is nagy kísértés jobbnak, másnak vagy eredendően „feljebb valónak” tekinteni magunkat az előttünk járó generációknál. Hogy bezzeg mi már, miközben ők még. De nincs egy eredendően „jobb” generáció, hanem nemzedékről nemzedékre az a kérdés, hogy amikor Isten féltő és gondviselő szeretet mintegy kotlósként gyűjti magához a csibéit, akarjuk-e az ő közelségét és jelenlétét. Meghallgatjuk-e a próféták szavát, és életünket Isten törvényéhez szabjuk-e vagy sem.

Nem lehet elmenni a rendkívül szívbe-markoló istenkép mellett, amivel Jézus leírja Isten a néphez való viszonyát. Istenre mindig, mint atyára gondolunk, aki erős, hatalmas, mindentudó, és aki büntet és jutalmaz. Mindez inkább az apai minőségekhez áll közelebb, de amikor Jézus Istent „kotlóshoz” hasonlítja, aki szárnyaival akarja védelmezni és óvni a csibéit, itt egy anyai minőséggel találjuk szemben magunkat. A népet pedig az „anyai szeretetet” elutasító „csibékként”. Egyházunk egyik gyakran megjelenő szimbólum a pelikán, ami önmagából táplálja csibéit, ez a kép is Isten az egyházban is megnyilvánuló szeretetére utal, talán pont ezért nevezzük szép anyanyelvünkön az egyházat anyaszentegyháznak.