„Zengjetek Istennek, zengjetek! Zengjetek királyunknak, zengjetek! Mert az egész föld királya Isten, zengjetek neki éneket!” (7-8)

„Van, mi arany, bár nem fénylik,

van, ki vándor, s hazaér;

régi erő nem enyészik,

fagyot kibír mély gyökér.

Lángját a tűz visszakapja,

árnyékból a fény kiszáll;

összeforr a törött szablya,

s koronás lesz a király.”

A fenti verset Zsákos Bilbó küldi unokaöccsének, Frodónak Tolkien nagy művében, A Gyűrűk Urában, hogy amikor majd találkozik a Vándorral, akkor felismerje őt.

A megrendült Középföldének szüksége van egy olyan uralkodóra, aki helyreállítja a világ rendjét. Tolkien elképzelt, varázslatos világa - ahogyan olyan sok kitalált univerzum, ahol a gonosz szintén megvetette a lábát, - kiált azért, hogy végre valaki rendet tegyen, békét teremtsen. A gonosz erői gyülekeznek, a hatalma nőttön nő, a célja pedig, hogy elpusztítson mindent, ami szép ebben a világban. Ez az utóbbi mondat, ahogy talán a korábbiak is, a mi világunkról szól. Akár olvasta, akár látta valaki A Gyűrűk Urát, akár most hall róla először, talán érti a két világ, az elképzelt és a valódi közötti párhuzamot. Két világ, ahol a gonosz lépten-nyomon tetten érhető, ahol az emberek egy része, talán egyre kisebb csoportja várja a megígért királyt, aki végre helyreállítja a békét a földön. Amit az ember elrontott, abból hogy lesz újra egész? A széttöredezett hogy lesz újra egységes?

Úgy lehet egységes, hogy a teremtett világ sorsa mindig is a Teremtő Isten kezében volt. Isten mindenhatóságába, a mindent tudásába bele kell, hogy férjen, hogy bármennyire is úgy tűnik, hogy minden darabjaira hullik, valójában minden az Isten terve és célja felé halad. Illetve ez inkább a mi fejünkbe kell, hogy beleférjen, amikor a véges kapacitásunkkal szeretnénk befogadni a végtelent. Mivel az Isten tudta előre, hogy mi fog történni a világunkkal, így el is készítette a szabadulást. Mielőtt bármi lett volna. Még a teremtés előtt. Jogosan várhatjuk tehát, hogy majd Isten gondoskodik, hogy majd visszafordítja a dolgok folyását, hogy megálljt parancsol a romlásnak és az őrületnek. Ez nem valami homályos prófécia, nem jósolgatás, nem jövőbeli vágyakozás, hanem a jelen valósága. Erről beszél a zsoltáros. Isten uralma a jelen valósága. Isten a föld mindenkori királya - múltban, jelenben és jövőben is az. Elfoglalta helyét a trónján és folyamatosan uralkodik. Övé a föld minden uralkodója. Arra figyelmeztet, hogy Isten uralmát bármennyire is szeretnénk magunkénak tudni, nem fogjuk tudni befolyásolni a világ menetét. De nem is kell, hiszen mi magunk is része vagyunk Isten tervének, amiben helyreállítja a királyságát. Zengjünk hát neki háladalt!

Urunk! Hatalmasabb vagy mindennél. Amikor veled találkozunk, nem is tehetünk mást, csak hogy hálát zengve leborulunk előtted. Megvalljuk, hogy szeretnénk mi uralkodni, hatalmat gyakorolni, de éppen ezek a kísérleteink választanak el és taszítanak tőled a legmesszebb. Kérünk, hogy adj nekünk engedelmes szívet, hogy ne akarjunk más királyt rajtad kívül!