„Bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet.” (18)

„Mikor a padlón vagy, szedjél fel onnan valamit!” Mondta egyszer egy bizonyos Sophie Magory. Csakhogy hiába is keresünk rá a fentnevezett hölgy nevére az interneten, ezen az egy gondolaton kívül semmi mást nem fogunk róla találni. Ami biztos, hogy ugyanez a mondat hangzik el kamaszkorom egyik legjobb magyar vígjátéka, az Üvegtigris záró jelenetében, amikor az útmenti büfé körül végleg minden a feje tetejére áll.

A helyzet az, hogy amikor minden a feje tetejére áll az életünkben, akkor kicsit mintha sovány vigasz lenne ez a gondolat. Márpedig az a tapasztalat, hogy bármikor, bárkivel előfordulhat az, hogy összekuszálódnak a dolgok. Nincsenek kivételek, a bárki kategóriájába bárki beletartozhat. Még a keresztyén ember is. És még az igaz ember is.

Egészen addig a pontig tudunk mit kezdeni az élet nehézségeivel, amíg tudjuk a nehézségek okát. Így azonban nem jutunk tovább, mint a tanítványok: Ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született? (Jn 9,2) De mi van akkor, ha nincsen kiváltó ok? Nincsen bűn, legalább valami rejtegetett, mélyre elásott gaztett, ami miatt megérdemeljük? Addig keresünk, amíg végül találunk valamit, amivel meg tudjuk magyarázni a helyzetet? Vagy el tudjuk fogadni azt, hogy az életünk bonyolultabban alakul annál, hogy ha vétkeztem, akkor jön a jól megérdemelt büntetés, ha pedig betartottam a törvényt, akkor áldás és bőség vár? Amikor a zsoltárt olvasva már dörzsölnénk a tenyerünket, hogy az áldásokat milyen szépen sikerült ismét eltékozolni, akkor szembesülünk azzal, hogy a nép nem tért el az Istentől, nem szegte meg a szövetségét, betartotta a törvényt.

És biztosan vannak többen közöttünk, akik az életük során legalább már egyszer szerettek volna a zsoltárossal együtt felkiáltani: „Bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet. Szívünk nem szakadt el tőled, lépteink sem tértek le ösvényedről.” Egy szóval: miért? A válasz, hogy az Úr miatt, az Úrért szenved az ártatlan. Mert az Istenhez tartozás nehézségekkel jár. Megkülönböztetéssel. Lemondásokkal. Jézus erről tanít a követése kapcsán, amikor azt mondja: „Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.” (Mt 10,39) Életünk nehéz pillanataiban, amikor a padlón vagyunk, akkor láthatjuk meg igazán, hogy mekkora szükségünk van az Isten szabadító kegyelmére, ezzel együtt pedig azt, hogy ő fel is emel onnan. És ha már egyszer a padlóra kerültünk, ezt az egyet mindenképpen jó, ha „felszedjük” onnan.

Nehéz azt elfogadni, hogy az ártatlanság nem nyújt védelmet a gúnyolódás, a szidalmak és a bántalmazás ellen. Vagy mégis? Krisztus, aki ártatlanul mindezt elhordozta értünk, meg ki tud szabadítani bármilyen mélységből.

Urunk! Életünk nehéz pillanataiban hozzád kiáltunk. Segíts józanul végignézni az addig megtett úton, meglátni a kilengéseket, ballépéseket, de azt is, amikor valamit akaratod szerint csináltunk. Kegyelmedből segíts minden helyzetben felismerni azt, hogy egyedül te vagy, aki meg tud szabadítani, aki fel tud emelni, akinél nyugalmat és biztonságot találhatunk.