/Máté 18:11-14/

„Ugyanígy a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül.” (14.)

A bárány alapvetően egy ostoba állat, eszik, iszik, aztán újra eszik és iszik és így csatangol el, táplálék után kutatva. Az eltévedt bárány nem talál haza, nem is indul el, a legtöbbször a táplálék utáni kutatás olyan helyekre vezeti, ahonnan önerejéből kijönni sem tud.  Jézus példázatának ez a kulcsa: a bárány semmit sem tud tenni önmaga megmentéséért, rá van szorulva a pásztorra, akinek hiányzik, aki számon tartja, aki a keresésére indul. Amikor pedig megtalálja, akkor elkapja, a lábát összeköti, felteszi a nyakába és hazacipeli. Miért? Mert fontos neki, pont annyira, mint az összes többi. Jézus az egyetlen pásztor, aki nem tévedt és nem téved el, mindenki más ebben a történetben egy az eltévedtek közül. Ha pedig eltévedtél, megtévedtél (ugye a következő szakasz erről beszél) akkor nincs más hazafelé vezető út, csak a Jó Pásztor. A legszebben ezt két tanítványi élet szemlélteti, majd a történet legvégén, amikor Júdás is, meg Péter is szembesül elveszettségének végzetes és döbbenetes voltával. Valójában mindkettőjük reakciója érthető, de végső döntésüknek gyökere nem az, amit ők tettek, hanem az, amit Jézusról hittek. Júdás elveszett és számára nem volt pásztor, aki megmentette volna, mert esélyt sem hagyott neki. Péter is elveszett, de tudta, hogy a pásztor éppen az életét adja érte, az a pásztor, aki mindkettőjüknek előre megmondta, hogy merre fognak eltévedni. Ebben a történetben a pásztor nem téved el, csak a bárány, az eltévedt bárány pedig csak egyet tehet: olyan hangosan béget amilyen hangosan csak tud így hívva a pásztort, aki már keresi őt!