„Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, igaz Isten.” (6.)

Sok-sok évvel ezelőtt, még gimnazistaként részt vettem egy máig emlékezetes csendesnapon. Az egyik része az volt, hogy bekötötték a szemünket, és kaptunk a csoportból egy számunkra ismeretlen kísérőt, aki kézen fogva vezetett egy idegen terepen. Asztalok és székek között, lépcsőn le és fel haladtunk. Láthatatlan, de kikerülendő akadályok nehezítették az utam, és a túra alatt nem sejtettem, mi vár rám, még a következő lépés is titok volt. Egyet tudtam, és abban egyre jobban meg is erősödtem: valaki fogja a kezem, és vezet, támogat. Van mellettem egy segítő, jóllehet egy addig számomra ismeretlen személy, akire rá bízhatom magam. Sőt, ahogy jártuk a „közös” utunk, egyre jobban kezdtem bízni bennem. Addig éreztem magam biztonságban vakon, amíg éreztem az ismeretlen kísérőm kezét.

Valami hasonló, de sokkal mélyebb megtapasztalásról szól a mai igeversünk. Dávid élethelyzete kilátástalanná vált. Újra küzd a kétségbeesés és a reménytelenség ellen, amely élete, léte minden területét érintette: testét, lelkét, emberi kapcsolatait. Így van ez ma is. A testtel mindig együtt szenved a lélek, a lélekkel együtt a test, s mindez a családunkra, barátainkra, munkatársainkra is kihat.

Dávid körül minden bizonytalanná vált, de ebben a sokrétű támadásban az egyik legszebb vallomást fogalmazza meg: „Kezedre bízom lelkemet”. Én már tehetetlen vagyok, nincs ötletem arra, hogyan tudnék megnyugodni, kiegyensúlyozottabb lenni, nem tudom, merre kell haladnom… Dávid hagyja, hogy Isten megfogja a kezét, és vezesse. Bizalmi sétára indul vele: még nem látja még a szabadulást, sem a következő lépést, de tudja és hiszi, hogy Isten fogja a kezét, és a személyét ért támadásokon át fogja vezetni, s az Ő győzelmével ajándékozza meg. Nincs egyedül. Az ellenség egyik legnagyobb hazugsága az, hogy elhiteti velünk, egyedül vagyunk a szenvedéseinkkel. Nincs kéz, akibe kapaszkodhatunk, aki lépésről lépésre a szabadulás felé vezetne. Nincs aki átérezze, min megyünk keresztül, és épp ezért, ezen most egyedül kell keresztül menni, ami lehetetlen. Ez hazugság!

Maga az Úr Jézus adja számunkra a példát, aki a kereszten így szólt Istenhez: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” Legyen ez a mi imádságunk is, amikor szenvedéseken haladunk keresztül, hisz egyedül így őrizhetjük meg a hitünket és lelki stabilitásunkat!

Imádkozzunk:

Atyám, két kezedben, csak ott lakhatom.
Biztonságot csak tőled kapok.
Újjá így teremtesz, sebem ápolod.
Boldogság, hogy itt van otthonom!
Tarts meg két kezedben, őrizz meg, Uram!
Oltalmadban rejtsd el sorsomat!

Atyám, két kezedben teljes az öröm,
Ajándékodban gyönyörködöm.
Tékozlóként éltem, tárva most karod,
Hűtlenségem nem hánytorgatod.
Tarts meg két kezedben, őrizz meg, Uram!
Oltalmadban rejtsd el sorsomat!

Atyám, két kezedben bátran sírhatok,
Fájdalmaim hordozod, tudom.
Ott fönn a kereszten, áldó két kezed,
Bűneimmel én szegeztem fel.

Tarts meg két kezedben, őrizz meg, Uram!
Oltalmadban rejtsd el sorsomat!