A Református Bibliaolvasó Kalauz magyarázatos napi tápláléka.
„Ez Keresztelő János – mondta szolgáinak –, feltámadt, innen van benne a csodatévő erő.” (2)
Heródes Antipász okos ember volt. Nemhiába uralkodott több mint negyven évig a galileai és péreai térségben. De bizonyos esetben ostoba. Testvérének, Fülöpnek a feleségével volt kapcsolata, szerelmi viszonya. Ezt kritizálta János, de politikai szempontból nem ez volt a baj. Heródiás hatására nabateus feleségét elbocsátotta, és az izraeli határon a megszégyenült királyi követségnek átadta. Ez megbocsáthatatlan vétség volt, a nabateusok bosszúhadjáratot indítottak Heródes ellen, aki katasztrofális vereséget szenvedett. Josephus Flavius zsidó történetíró szerint Isten büntetése miatt, amiért az igaz Keresztelő Jánost lefejeztette.
Ez a politikai része. De mint tudjuk, a Bibliát kevéssé érdekli a politika. Omri királyról, aki az északi országrészt felvirágoztatta, határait sikeresen kiterjesztette, és gazdasági jólétet teremtett, az Ószövetség annyival intézi el: „nem atyjának, Dávidnak az útján járt”. Keresztelő Jánost nem érdekli a politika. Ő a viszony miatt kritizálja Heródest. Kényelmetlen a helyzet – és Heródiás dönt. Használva befolyását és női csáberejét, elintézi, hogy János ne tudja többé kritikával illetni.
Úgy tűnik, nem csak ma nem divatos az igazság kimondása. Mintha tűzzel perzselnének, olyan a szembesítés, még akkor is, ha nekünk kell megtenni. Hatalmas erő kell hozzá, és ez egyre kevésbé van meg. A Messenger-üzenetekben szakítás és az eltűnő szövegbuborékok korában, amikor anonimmá lehet válni, fake-profilok mögül lehet kritizálni vagy véleményt mondani, leszoktunk a személyes figyelmeztetésről. A szemtől-szemben beszélgetés, főleg, ha nehéz témáról van szó, hatalmas feszültséget okoz, és nem kis bátorságot igényel.
De elfogadni a kritikát még nehezebb. Heródiásnak nem sikerült. Nekünk is nehezen megy. Mert mindent áthat az a szemlélet, hogy az életem az enyém. Nem szólhat bele senki. Senki sem tehet felelőssé. És aki ezt megteszi, azt pocskondiázom. Meg akarom semmisíteni. Mert tudja a titkomat, és ettől rettegni kezdek.
Pedig nagyon igaza van Antonie de Saint Exupérinek, aki a neki tulajdonított imádságban így fogalmaz: „Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!” Milyen mély barátság és szeretet kell ehhez! Mennyire sokat számít, hogy nem azért mondja a szemembe az igazságot, mert egy elvet akar rám kényszeríteni, hanem mert félt, és óvni akar, és mert segíteni akar!
És talán rögtön itt érdemes is megállni egy pillanatra. Mert a bátorság mellett ugyanannyira hangsúlyozni kell a szeretetet. Sosem felejtem el azt az előadót a Semmelweiss egyetemen, aki ezt mondta: „Egy alkoholistának te, hiába vagy lelkész, nem mondhatod a szemébe, hogy »alkoholista és ezért bűnös vagy!« Ezzel nemhogy nem segíted, hanem a saját szégyenébe – hiszen ő maga is szenved az állapotától – lököd bele még mélyebben, ami lehet tovább ront az állapotán. Csak akkor intheted meg, ha bizalmi kapcsolatban vagy vele!” Könnyebb valakit kiosztani – az igazság bajnokaként abban tetszelegni, hogy megmondom, amit kell. Pedig ez is gyávaság. Hiszen nem vállalok felelősséget sem a kimondott szavaimért, sem a másikért.
Kritizálni könnyű, szeretettel inteni hatalmas felelősség, és nagyon nehéz. Ha szeretnél okosan inteni, megértéssel tedd, és a barátoddal. A szembesítés, ha szeretetlen, és pusztán elvek mentén történik, ha egy alig ismert vagy ismeretlen embernek címzed, agressziót, dacot és ellenállást vált ki. Ez pedig legalább annyira a szembesítő hibája, mint a szembesítetté. Ha beszélsz valakivel, légy határozott. De az első lépés a megértésé. Egy őszinte kérdés azzal kapcsolatban, hogyan éli meg az állapotát, amiben van, a szeretet szintjére tereli a beszélgetést. A segítség felajánlása – már ha kompetensek vagyunk segíteni – szintén a bizalmat erősíti. És még így is fájdalmas lesz a szembesítés. Még így is kiválthat tagadást, ellenállást. De legalább érezheti a másik, hogy nem el akarom ítélni, hanem mellette állok.
Ez különbözteti meg az ítélkezést az intéstől: az első felülről és tőlem távolról kiabál, felelőtlenül dobálózik a szavak késeivel. A másik átölel, és segíteni akar, mert felelősséget érez irántam, és szeret.